Kóka Ferenc (1937-1997) Munkácsy-díjas festőművész emlékkiállítása – minden korszakából csippentve – karakteres képet rajzol a festőről, aki „műveiben él tovább”, fogalmazott Szakolczay Lajos művészetkritikus pénteken este, az Érdi Galériában a Kóka Ferenc emlékezete című kiállítás megnyitóján.

Dr. Molnár Valéria, a hagyaték őrzéséért felelős Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány elnöke, személyes jóbarátja volt a művésznek és feleségének. Arra a kérdésre, hogy 20 évvel a festő halála után miért aktuális még mindig Kóka művészete, azzal válaszolt, hogy Kóka olyan értékeket képviselt, mint az emberszeretet, humanitás, érzékenység, amelyek örökérvényűek.  Egy interjúban a festő így nyilatkozott: „A művészet: a humánum felmutatása, az élet igenlése vagy tagadása, de mindenképpen az élet szerves alkotórésze. Egy sajátos és bensőséges öröm megnyilatkozása… Rátalálás az igazságra, a magunk igazságára, amely feloldódik az általánosban. Örömforrás. A múlt és jelen felismerése és szeretete. Munka.”

Szakolczay Lajos művészetkritikus megnyitó beszédében is azt hangsúlyozta, hogy a Bernáth Aurél-osztályra (aminek Kóka is tagja volt), és aminek művészi irányzatát Budapesti Iskolának nevezték el, az életszeretet volt jellemző, az az életszeretet, amivel megteremtették saját világukat. „Ha 1956-tal akkor nyíltan nem is lehetett szembenézni, a tankokkal fenyegető hódító  még eltakarta a napot is, legalább az ecset fényhulláma közvetítse a lélek csendjében akarva-akaratlanul megfogalmazódó igazságtartalmakat. Kóka ehhez tartotta magát”, fejtette ki a művészetkritikus. A 60-as évek végén a festő  a korszak magyar művészetének progresszív “szürnaturalista” vonulatához tartozott. Festményeire ekkor még a szövevényesség, a töredezett képi világ, a szorongással teli atmoszféra, a szinte tapintható anyagszerűség jellemző, ami miatt sokan Max Ernst szürreális vízióival rokonítják műveit. A 70-es évek fényteli színvilága, derűs hangvétele, játékos kísérletező kedve aztán később átadja a helyét a szürke tónusoknak. A 90-es években készült, metafizikus ihletettségű terekben megjelenő aktfigurákat – álom és ébrenlét határán – a mulandóság árnyképei kísérik.

Kóka 1997-ben egy autóbalesetben halt meg. A festőt Pilinszky-hez is barátság fűzte, nemcsak portrét festett a költőről, de egyik művét, a Tereket Pilinszky azonos című verse ihlette. A költő egy helyen így ír: „Vagyok, mert nem vagyok.” Feddy Balázs, művészeti író, a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány kuratóriumának tagja szerint Kóka életművét is így lehet leírni, illetve ennek visszájaként is: „annak ellenére, hogy nincs, mégis van.”

A kiállítás megnyitóján ősbemutatót tartott Bajovics Milán zeneszerző, hegedűművész, aki az itt kiállított képekhez szerezte a művét.

Kéri Mihály, az Érdi Galéria vezetője kérdésünkre elmondta, hogy bár személyesen nem ismerte Kókát, de a 60-a évek közepétől, végétől figyelemmel kísérte a festőművész munkásságát, ami akkoriban bontakozott ki, és emlékezett azokra a műveire, amelyek most a galéria falára kerültek.

Az eseményen részt vett T. Mészáros András, Érd Megyei Jogú Város polgármestere, de az ilyenkor szokásos tömeg elmaradt, alig egy tucatnyian jelentünk meg pénteken este a galériában. Lehet azért, mert Kóka nem érdi volt? Kéri Mihályt, amikor arra kértem, ajánlja a kiállítást azoknak, akik most távol maradtak, így fogalmazott: „ Aki azt szereti, hogy szépségre, harmóniára törekvő legyen egy kép, akihez inkább a drámai attitűd áll közelebb, aki a szép tájképeket szereti, aki a konstruktivista, nonfiguratív festészetbe hajló műveket kedveli, az mind jöjjön el, mert Kóka képei között mindegyikre találunk példát.

A kiállítás május 19-ig tekinthető meg.