Sok gyermekre vágytak, megadta az élet. Azt a munkát végezhették, amit mindig is szerettek volna, ráadásul ugyanabban az iskolában taníthattak. Együtt mentek nyugdíjba pár éve, de a mai napig aktív, segítő életet élnek: naponta sportolnak, az unokákkal foglalkoznak, erdélyi időseket támogatnak, és nem hagytak fel a túrázással sem. A napokban elnyerték az Év Családja Díjat. A Gurubi házaspárral, Rozáliával és Istvánnal beszélgettünk.

– Mindketten a Kós, azaz régi nevén a 220-as szakmunkásképzőben tanítottak, ahonnan egyszerre mentek nyugdíjba tíz évvel ezelőtt. Kollégaként találkoztak először?

Gurubiné Csubik Rozália: Igen, korábban nem ismertük egymást. Én ófalusi vagyok, édesapám kereskedő volt, édesanyám otthon volt velünk, gyerekekkel. Az ófalusi általános iskolába jártam, majd a Vörösmarty gimnázium következett – most volt az ötvenedik érettségi találkozónk. Építészmérnöknek tanultam, de egy év után otthagytam az egyetemet, Egerbe mentem tanárképzőbe, matematika-kémia szakon végeztem. Ezt követően Szegedre, az egyetemre jártam még két évet. 1974-ben kezdtem tanítani a 220-as szakmunkásképzőben. Kezdetben kémiát és matematikát, majd csak matematikát tanítottam, tíz évig voltam a levelező tagozat vezetője, illetve igazgatóhelyettes. Az iskolában ismerkedtem meg a férjemmel, akivel lassan negyvennégy éve vagyunk házasok.
Gurubi István: Az én családom Fejér megyéből, Lajoskomáromból származik. A téeszesítés miatt költöztünk Érdre, mikor hétéves voltam. A Kőrösi, vagyis akkor még vincelléri iskolába jártam, majd egy szakmunkásképzőben folytattam a tanulmányaimat. Munka mellett érettségiztem le – annak dacára, hogy a munkahelyemen a gimnáziumot nem, csak a műszaki technikumot támogatták, ezért nem javasolták továbbtanulásomat. Engem viszont az irodalom érdekelt, nem a műszaki pálya, és elvégeztem a tanárképzőt Egerben, mint a feleségem – de nem ugyanakkor, így aztán a főiskolán nem találkozhattunk. Tanítani képesítés nélkül kezdtem 1970-ben, akkor még nem magyart és történelmet, hiszen még nem végeztem el a főiskolát, hanem szakoktató voltam. A Kós, azaz a 220-as abban az időben még Érdligeten működött, csak később költözött az iskola az Ercsi útra, és vette fel az erdélyi polihisztor nevét.

– Amit a felesége javasolt. Honnan jött az ötlet?
Gurubiné Csubik Rozália: Mindig is tiszteltem Kós Károly munkásságát, amivel építészeti tanulmányaim során volt is alkalmam megismerkedni. A vezetőség először nem támogatta az ötletet, de a következő igazgató, Kurinyecz Imréné jó ötletnek tartotta, és együtt kijártuk, hogy felvehesse az iskola Kós Károly nevét.

– Amellett, hogy évtizedekig tanítottak, négy gyermeket neveltek fel. Ők mennyi idősek?
Gurubiné Csubik Rozália: Éva a legidősebb, Flórián fiunk harmincnyolc, az ikrek, János és István pedig harminchárom évesek. Hét unokánk van, a legidősebb tizenegy éves, a legkisebb kilenc hónapos. Mindannyian itt élnek Érden, sőt, a környékünkön. Ahogy mondani szoktam, körbevettek minket. Eredetileg Érdligeten laktunk, de mikor már négyen voltak a gyerekek, és egy szobában szorongtak, úgy gondoltuk, váltanunk kell. Volt testnevelőm, Szalay Jenő, akivel véletlenül futottunk össze az utcán, ajánlotta a szomszédságukban lévő eladó telket. Megvásároltuk és építkezni kezdtünk. Szalay Jenőre visszatérve, nagyon jó barátságban vagyunk, ő lett később a fiúk edzője is. Ami pedig az építkezést illeti, nem volt egyszerű két pedagógusnak egy házépítést végigcsinálni, de nagyon sok segítséget kaptunk a szüleinktől, barátainktól, a kollégáktól. Annak idején estin is tanítottam, a nagyszülők hozták haza a gyerekeket, és a férjem volt velük.

– Önök bizonyára ugyanígy segítenek a mára már felnőtt gyerekeknek. Gyakran vigyáznak az unokákra?
Gurubiné Csubik Rozália: Hogyne, a férjem megy értük az óvodába, iskolába, együtt tanulunk a nagyokkal, és gyakran vigyázunk a kisebbekre is, hogy a „nagyobb gyerekek” is ki tudjanak mozdulni egy kicsit. Nagyon összetartunk: a szűk család már tizenhét főből áll, egy közös ebédnél ennyi teríték áll az asztalon. Mi, felnőttek egyébként karácsonyra nem ajándékozzuk meg egymást, hanem együtt elmegyünk valahová egy hosszú wellness-hétvégére. Voltunk már Gyenesdiáson, Sümegen, Balatonfüreden, Noszvajon, Zalakaroson. A három napba belefér egy-egy kirándulás is, illetve borkóstoló a felnőtteknek – addig mi vigyázunk a gyerekekre.

– Fontosnak tartják, hogy a férj és a feleség a gyerekek nélkül is ki tudjon mozdulni?
Gurubiné Csubik Rozália: Igen, nagyon. A legkisebbekhez mi megyünk át, a nagyobbak hozzánk jönnek. Mindig örülnek, hogy a szüleik régi szobájában alhatnak. A férjem felszerelt az egyik emeleti szobában egy bordásfalat is, így aztán tornáznak, sportolnak, odakint pedig kertészkednek a nagyapjukkal. Legutóbb epret ültettek.

– A nyár is az unokákkal telik?
Gurubiné Csubik Rozália: Nyár elején a lányommal és a vejemmel, valamint a nagyfiammal és a feleségével Kolozsvárra megyünk egy esküvőre. Mi a férjemmel ellátogatunk Sztánára is – itt élt évekig Kós Károly –, a kis zsákfaluba, ahol idős asszonyokat patronálunk. Évente két-három alkalommal megyünk el hozzájuk. Nagyon szeretünk náluk lenni. Nem sokkal idősebbek nálunk, de nagyon elhasználta őket az élet, hiszen kemény fizikai munkát végeztek. Nyári terveink közt több minden szerepel: a férjem például evezni megy minden évben a gyerekekkel és egy állandó baráti-rokoni társulattal.
Gurubi István: Évek óta járunk Flórián fiunkkal és a baráti körével evezni valamelyik ártéri területre. Van, hogy nyolcan, van, hogy huszonöten is megyünk. Eljött már velünk Gergő unokám is, aki úgy megszerette ezt a sportot, hogy most Százhalombattán kajakozik.
Gurubiné Csubik Rozália: A lányomékkal is szoktunk együtt nyaralni: Olaszországba, Bibionéba járunk. Itthon megfőzök, lefagyasztom, visszük magunkkal az ennivalót. Mi vigyázunk a gyerekekre, a fiatalok pedig egy kicsit el tudnak menni szórakozni. A férjemmel sokszor járunk az Erdélyi-Érchegységbe is, ahol a barátainknak van erdészháza, 1250 méter magasan. Még a madár se jár ott, csak a medve. Csönd van és nyugalom, lehet sudokuzni, olvasni, pihenni, gombászni, és nagy túrákat is teszünk ilyenkor. Természetesen nemcsak Erdélyben szoktunk kirándulni – gyakran teszünk sétákat Érden is. Egyik kedvenc helyünk a Duna-part – talán nem véletlenül, hiszen én Ófaluban nőttem fel, ahol áll még a szülőházunk, amit persze többször is megmutattam már az unokáknak. Múltkoriban felmentünk a Kakukk-hegyre is, a nagyapámnak ott volt szőlője a múlt század ötvenes éveiben. Egyébként a mai napig az érdi artézi vizet iszom, itt áll flakonokban a konyhában. Egész más íze van a húslevesnek, ami abból készül. Gyermekkoromban még nem volt vezetékes víz, öcsémmel a kútról hordtuk vödörben, azt ittuk, azzal főztünk, abban mostunk.

– Nagyon aktívan élik a nyugdíjas éveiket…
Gurubi István: Hogyne! Évekig vezettük az Országjáró Diák Kört az iskolában. Nagyon sokat túráztunk a diákokkal. Jó dolog volt egyébként ez az ODK, mivel csupán a szállást kellett fizetni, a többi költséget különféle vállalatok, támogatók állták. Így kerültünk Sztánára is, és ismerkedtünk meg az idős asszonyokkal, jelenlegi patronáltjainkkal: egyik reggel ellátogattak hozzánk, és egy hatalmas kosár pánkóval – fánkkal – lepték meg a gyerekeket. A középiskolások nagyon szerették ezeket a kirándulásokat, a mai napig, ha a különféle találkozókon összegyűlünk, emlegetik őket. Ma már nincs diákkör, de még sokat kirándulunk, sportolunk: a feleségemmel – vasárnap kivételével – naponta járunk úszni, én péntekenként focizni járok. A Kós iskola tornatermében gyűlünk össze a nyugdíjas és a még aktív kollégákkal – a legfiatalabb harminc-egynéhány éves, a legidősebb hetvennyolc. Emellett hetente egyszer a szomszédommal, barátommal, Szalay Jenővel römizünk; a gyerekek már tudják, hogy ilyenkor hiába is keresnek, nem veszem fel a telefont. A család mellett sokszor találkozunk a barátainkkal is, így aztán egyáltalán nem telnek unalmasan a nyugdíjas évek.
Gurubiné Csubik Rozália: nem szakadtunk el teljesen a tanítástól sem. Nagy a család, és hozzám hozzák azokat a gyerekeket, akiknek szükségük van matematikából egy kis korrepetálásra. Nem jó az, ha a szellemi aktivitását elveszíti az ember. A mindennapi tanítás egyébként hiányzik. Az unokákkal is sokat foglalkozunk, olvasunk velük, megtanítjuk őket a matematikai alapismeretekre.

– Ahogy már említették, negyvennégy éve vannak együtt. Mi a titka annak, hogy ilyen harmóniában élnek?
Gurubiné Csubik Rozália: A Jóisten a tenyerén hord bennünket: sok gyereket akartunk –így lett. És azt a munkát végeztünk, amit szerettünk volna.
Gurubi István: Család nélkül nem megy. Manapság sokan tartják úgy, hogy a család nem fontos, jobb egy gyereknek az egyik szülővel élni, mint egy rosszul működő házasságban. Én viszont úgy látom, hogy a családban pont azt tanuljuk meg, hogy a másikhoz alkalmazkodni kell, és azt nézni, hogy mi a jó nekünk – nem pedig azt, hogy mi a jó nekem. A mai világban nem javítjuk, hanem kidobjuk, lecseréljük a dolgokat – és ez vonatkozik sajnos a házastársakra is. Azt kérdezte, mi a titok. Titkok nincsenek, mi ugyanazt csináltuk, mint a szüleink, nagyszüleink.

– Vagyis otthonról hozták a mintát. De sok gyerek előtt manapság nincs ilyen minta.
Gurubi István: Az, hogy 2018 a családok éve, és nagyobb, koncentráltabb figyelem irányul a családokra, nagyon jó, de úgy érzem, ezzel már az utolsó pillanatban vagyunk. Ha most nem sikerül változást elérni, tudatosítani, hogy a családok ideje egyáltalán nem járt le, már késő lesz.
Gurubiné Csubik Rozália: Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy vissza kell térni nagyszüleink mintájához, és több generációnak együtt kell élnie. Nem kell. Úgy is lehet segíteni, hogy nem élünk együtt az unokákkal. Hétvégenként sokszor eljönnek hozzánk a gyerekek, unokák, együtt sütünk, főzünk. Nagyon szeretek a konyhában dolgozni; ha nem tanár lettem volna, akkor szakács. Mindenkinek a kedvencét készítjük ilyenkor.

– Rozáliát több díjjal is kitüntették az elmúlt években – Pest Megye Sportjáért érem, Miniszteri Dicséret, Kiváló Pedagógus, Érd Közoktatásáért Díj, Kós Károly-díj –, milyen érzés volt átvenni az Év Családja Díjat?
Gurubiné Csubik Rozália: Nagyon meglepődtünk. Úgy érezzük, nagyon sok olyan család van, amely érdemes erre a díjra. Természetesen öröm és megtiszteltetés volt átvenni a kitüntetést, átélni, hogy ránk gondoltak.

(Érdi Újság)