Azért vagyunk, hogy megelőzzük a problémákat

Több generáció Sanyi bácsija, aki partiumi születésű lévén is többet tud Érdről, mint sokunk. Kiss Sándor lelkipásztor, tanító, katonatiszt egy személyben, a nyári kirándulások fáradhatatlan vezetője, aki azt vallja: a gyereket nem szidni, hanem dicsérni kell, a családi konfliktusokat pedig nem kezelni, hanem megelőzni.

Hasonló tartalmaink:

 

–Hogyan került erre a pályára?

– Gyerekként sok minden szerettem volna lenni: tanító, lelkipásztor, katonatiszt. Egyik se lettem, ám a hivatásomban mégis mindháromból van valamennyi. A Partiumban nőttem fel, feketegyarmati születésű vagyok, iskolába is oda jártam egy ideig, de tanultam Rákosdon, Vajdahunyadon, Zerinden, Aradon, Nagyszalontán, majd Budapesten, Sopronban és Pécsett is. Volt, ahol megszűnt a magyar iskola, máshonnan a család költözött el. Édesanyám óvónő volt, édesapám mozdonyvezető. Tizennégy éves voltam, mikor anyu meghalt, huszonkét éves koromra pedig meghalt apám és a nagymamám is, én pedig egyedül maradtam a tizenegy esztendős húgommal. Lehet, hogy az élet keserű tapasztalataim miatt sodort a szociálpedagógiai pálya felé…Mikor mindenki meghalt körülöttem, géplakatosként kezdtem el dolgozni, később Feketegyarmaton lettem postás. Nagyon szerettem olvasni, mindig irodalmi körökben mozogtam, és akkor éppen Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap című könyvét olvastam – ez hozott vissza az életbe. Miért vagyok úgy elcsüggedve? Itt a húgom, van egy házunk, állataink – gondoltam magamban, a kazah sztyeppén zajló történetet olvasva. Ekkoriban kezdtem írogatni – nem írói ambíciókkal, inkább csak a faluról és a benne élőkről –, és bekerültem a környék irodalmi köreibe is. És persze hordtam ki a leveleket, főztem, mostam, neveltem a húgomat. Ekkoriban ismerkedtem meg a lánnyal, aki akkor Szegeden tanult irodalmat, s levelezni kezdtünk, majd többször meglátogatott. 1988-ban költöztem át Magyarországra. Érden telepedtünk le, mivel a párom itt élt, ráadásul még állást is kaptam a postán. Fregoliember voltam, azaz mindig ott helyettesítettem, ahol szabadság, betegállomány miatt kellett. A nagyposta mellett dolgoztam Sóskúton, Pusztazámoron, Diósdon, Érdligeten… Aztán elköltöztünk innen Kalocsára, ahol a paprikagyárban dolgoztam, és még lakást is kaptunk. A húgom ma is ott él, mi az idős szülők miatt visszatértünk Érdre. Igen ám, de el kellett helyezkednem. A postára én már többet nem megyek, gondoltam magamban, megpróbálkoztam tehát mással: az Érdi Újságban olvastam egy hirdetést, hogy gyermekfelügyelőt felvesznek a Nyárád utcai fiúotthonba. Azt se tudtam, mi az, de azért elmentem, s felvettek. Nyolc hónapomba került, hogy elfogadjanak a gyerekek.

– Milyenek voltak akkor a viszonyok a fiúotthonban?

– Nagyon jók. Az érdi egyike volt az első lakásotthonoknak, ahová csak azok kerülhettek a nagy, „tömbös” otthonokból, akik valóban tanulni, dolgozni akartak. Ha nem teljesítettek, visszakerültek. Nyilván nagyon igyekeztek, hiszen itt nagyon jó programok és körülmények voltak. Aztán jöttek a változások: a nagy intézetek megszűntek, és mivel azt látták, hogy mi itt Érden meg tudjuk oldani a gondokat, minden problémás gyereket idehoztak. Nagyon nehéz volt ez az időszak, akkoriban minden itt lakó fiú drogozott. Aztán ebből is kikeveredtünk.

– Van olyan srác, akivel ma is tartja a kapcsolatot?

– Nem is egy! Van, aki felsőfokú szakképesítést szerzett, most gyermekotthonban dolgozik, illetve előadást tart az iskolákban.

– A fiúotthon mellett mással is foglalkozott abban az időben…

– A párommal, aki magyar-orosz szakos tanárnő, jelenleg könyvtáros, a kilencvenes évek második felében szerveztünk nyári táborokat azoknak a cigány gyerekeknek, akik nem jártak óvodába. Házról házra jártunk, úgy invitáltuk őket. Megegyeztünk a szülőkkel, felvettük a kapcsolatot a védőnőkkel, és az első évben a saját lakásunkban, a következőkben tornatermekben, illetve a Favágó utcai napközis tábor épületében táboroztunk. Úgy húsz gyerek járt hozzánk. Megtanítottuk őket az evőeszközök használatára, arra, hogyan fogják a ceruzát, és a mindennapi élet számos más dolgára. Az volt a célunk, hogy ezeket a gyerekeket óvodába írassák a szüleik – ez azonban nem valósulhatott meg, a nem kisebbségi gyerekek szüleinek tiltakozása miatt. Ez azért is volt szomorú, mert úgy gondoltam – és gondolom ma is –, hogy az integrálást, a toleranciát nem az iskolában kell elkezdeni, illetve megtanulni, hanem jóval előbb, már az óvodában.

– A fiúotthonra visszakanyarodva: miért jött el onnan?

– Azért, mert lakásotthon-vezetővé akartak kinevezni. Ezt nem szerettem volna vállalni, mert tudtam magamról, hogy nem vagyok jó vezető. Akkoriban többször hívtak a Gyermekjóléti Központhoz. Előzőleg mindig nemet mondtam, akkor viszont igent. Ez 2008-ban volt. Az első itt töltött nyáron megfordult a fejemben, hogy kellene valami programot, kirándulást csinálni a gyerekeknek, hisz itt a hosszú szünidő. Az intézményvezető támogatott, azt mondta, próbáljam meg, hátha bejön. Így indultak a csütörtöki kirándulások, amelyek köré 2009-ben kiépült a Parkoló program, a kollégák segítségével.

– Bár nem Érdről származik, nagy lokálpatrióta lett az itt töltött évtizedek alatt. A kirándulásokon sorra mutogatja a gyerekeknek a város és a környék nevezetességeit, amit legtöbben nem is ismerünk.

– Igen, a gyerekek már kívülről fújják… Sajnos, a felnőttek nem annyira. Jobban kellene reklámozni őket! Szomorú, hogy még a minaret, amiből pedig összesen három van az országban Egerben, Pécsett és Érden sincs kitáblázva a városközpontban. A gyerekeknek egyébként nemcsak a látnivalókat mutatom meg, hanem Érd nevezetes embereit is: bemegyünk Domonkos Bélához, Ábel Andráshoz, Bíró Andráshoz, Büki Attilához, Eőry Emilhez, Madarász Katalinhoz, Czabai Balázshoz, akik mesélnek, és beszélgetnek a gyerekekkel. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy beengednek a lakásukba.

– Ezek a kirándulások nyár végéig tartanak. Mikor jut idő a pihenésre, üdülésre?

– Amíg a Parkoló tart, nem szoktam elutazni. Amúgy a csütörtökönkénti kirándulás is kikapcsolódás, nem pedig munka.

– Mesélne egy kicsit a „munka” részéről is? Mi a dolga egy szociális gondozónak?

– Meggyőződésem, hogy a megelőzésre kell helyezni a hangsúlyt. Minden probléma a családban gyökeredzik, ha a gyermeknek biztos családi háttere van, akkor nem lesznek gondok sem. Manapság rengeteg a válás, megszűnnek a régi értékek, megváltozik a családszerkezet – ennek pedig a gyerekek isszák meg a levét. Ami most van, az nem szabadság, hanem szabadosság. Nem tudjuk már, mi az etika, a tisztelet, a szeretet. Egyébként bizakodó vagyok: úgy látom, a mostani fiatalok – tízen-, huszonévesek – kezdenek rájönni, hogy a korlátok nélküli élet nem jó, és igenis kellenek szabályok, amelyek mentén haladni lehet. Az én korosztályom volt az, amelyik nagyon elrontotta a dolgokat: az állandó lázadás szétrombolta a hagyományos kereteket, ennek következtében nem tiszteljük az olyan értékeket, mint például az anyaság, a család. A 25-40-es korosztály számára a válás magától értetődő, automatikus reakció. A szülők közt mennek a játszmák, amiknek a gyerek issza meg a levét. Tudok olyan esetet, hogy a kilenc éves gyermeket pszichiáterhez kellett vinni, mert a két szülő nem mérte fel, hogy a harcuk mennyit rombol – és minél tanultabbak a szülők, annál kegyetlenebbek ezek a meccsek. Ment már be tizennégy éves gyerek a gyámhivatalhoz azzal, hogy elege van az apjából is, anyjából is, és menne ő akárhová, csak velük ne legyen… A szülői háttér rengeteget számít – nincs mit csodálkozni azon, hogy rengeteg a sajátos nevelési igényű gyerek. Meggyőződésem egyébként, hogy minden gyerek jó valamiben: van, aki nagyon jól énekel, a másik kiválóan sportol. Nem megszégyeníteni kell őket, hanem dicsérni, és felfedezni, amiben jók. A Parkoló programban részt vevő gyerekekkel sokat beszélgetünk, és azok a művészek, akiket meglátogatunk, mesélnek magukról, és történeteiken keresztül példát mutatnak a gyerekeknek.

– Nem gondolt arra, hogy tanár legyen?

– Megszerettem a családgondozó munkát. Miközben a fiúotthonban dolgoztam, elvégeztem a szociálpedagógia, családpedagógia, szociálpolitika, mediátor szakot, gyógypedagógiai asszisztens is vagyok. Tulajdonképp minden foglalkozás, amire vágytam, az enyémben benne van. Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy a sikerhez egy dolog elengedhetetlen: a jó vezető. Lehetnek az embernek fantasztikus ötletei, ha azokat nem engedik megvalósítani. Bereiné Petrik Mária, a Gyermekjóléti Központ vezetője, biztatott, hogy csak csináljam a gyalogtúrákat, és támogatja egyéb ötleteimet is. Józsa Bettina kolléganőmmel kijárunk az óvodákba, és a családról beszélgetünk, mesélünk, éneklünk a legkisebbeknek. Ehhez még pályázati forrást is nyertünk, bár pénz nélkül is szívesen megcsináltam volna… Szeretnénk szülői klubokat is létrehozni, hogy még jobban erősítsük a családokat, ott is, ahol nincs probléma – tudatosítanunk kell ugyanis, hogy a boldogságért tenni, küzdeni kell, a nap minden percében. A szerelem elmúlik, de ott a gyermekünk, a közös céljaink. Lehet ezt működtetni, ha akarjuk, és odafigyelünk egymásra. Mi, családgondozók, azért vagyunk, hogy megelőzzük a problémákat. Hiszek abban, hogy ez lehetséges.

Ádám Katalin

Érdi Újság

Kiss Sándor
Feketegyarmaton, nagyapja igaz történetein nevelkedett fel. Nagyszerű tanárai voltak: Mészáros Sándor, Fazekas József, Csanádi János, Ficzay Dénes, Csáky Apollónia, Bogdán Regina. 1988-tól él Érden (kis megszakítással). A fiúotthonban dolgozott, 2008 óta a Gyermekjóléti Központnál szociálpedagógus. Munkája mellett a város értékeit próbálja a fiatalok felé közvetíteni. Prevenciós programokat hoz létre a kollégáival, amelyeket az összegyűlt tapasztalatok alapján fejleszt. Hisz abban, hogy a család a legnagyobb kincs. Két fia van.
Címkék