Az Úristen sorra olyan feladatotokkal találta meg, amelyekhez korábban nem értett – mondja. És amelyekről nem is álmodott: iskolát és anyaotthont alapított, szállodafelújítást irányított, nemsokára gimnáziumot épít. A valaha autószerelőnek készülő fiatalember ma több egyházi intézmény püspöki biztosa. Hajdu Ferenc atyával beszélgettünk.

– Milyen volt a gyermekkora, hogyan, mikor választotta a papi hivatást?

– Törökbálinti vagyok, sváb családból származom. A rokonságom zömét 1948-ban kitelepítették Magyarországról, és akik itt maradtak, azoktól is mindent elvettek. Édesanyámnak is el kellett hagynia az országot; másfél éven keresztül jött vissza a megszállási zónákon keresztül Heidelberg környékéről. Édesapám rokonságát szintén kitelepítették – őt magát csak azért nem, mert vasöntő volt, és kétkezi, nehéz fizikai munkát végző emberre mindig szükség volt. Ezek az események meghatározták a világlátásomat, olyannyira, hogy nem voltam hajlandó részt venni az úttörőmozgalomban. A törökbálinti általános iskolába akkoriban 1200 gyerek járt, és összesen hárman voltunk, akik nem lettünk úttörők. Emiatt aztán apámat is behívatták több helyre, mire ő felajánlotta lemondását. Persze nem engedték el, lasszóval fogták a fizikai munkát végzőket. Ami engem illet, matematikából, fizikából, történelemből nagyon jó voltam, versenyeket is nyertem, továbbjutottam a megyei fordulókba, ám azokon már nem indulhattam, mert nem volt úttörőruhám. Ment helyettem a második helyezett… Gyerekként ezt nagyon vidáman éltem meg. Mekkora attrakció volt, mikor felsorakozott ezerkétszáz gyerek egy-egy ünnepségen, én pedig a direkt erre a célra felvett kinyúlt pulóveremben feszítettem. Odajött az úttörővezető pajtás, és mikor kérdőre vont, miért nincs rajtam az egyenruha, közöltem, hogy én nem vagyok úttörő, neki pedig majd’ szétrobbant a feje. Az, hogy a hivatalos ideológiával szembe kell menni, nekem teljesen természetes volt.

– A középiskolai felvételinél ez nem számított hátránynak?

– Nem akartam gimnáziumban továbbtanulni. Autószerelő szerettem volna lenni, de az osztályfőnököm addig macerált, addig piszkált, míg be nem adtam a derekamat, és egy csepeli technikumot választottam, ahol tanulhattam autószerelést, de azért érettségit is adott. Nem volt egy szuper szellemi műhely. A műszaki tárgyak nagyon érdekeltek, azokból mind ötös voltam, a humán tárgyakból pedig beálltam egy stabil kettesre. Tizenhat éves korom környékén felmerült bennem, hogy nem biztos, hogy autószerelőnek kellene lennem. Éreztem, hogy engem az Úristen másra hív. Harmadikban tehát váltottam: a humán tárgyakból lettem kitűnő, és a szakmaiakat vettem vissza kettesre. Amikor leérettségiztem, már tudtam, merre szeretnék menni. Jelentkeztem a székesfehérvári püspöknél, aki jelentette szándékomat az állami egyházügyi hivatalnak, az a honvédelmi miniszternek, és a tizennyolcadik születésnapom után meg is kaptam a behívómat az egyik „büntetőtáborba”, Nagyatádra. A másik Lentiben volt. A sorállomány jelentős része büntetett előéletű, a feljebbvalóink bukott tisztek voltak – ide kerültek azok a fiatalok, akik a papi hivatást kívánták választani. Megpróbálták megtörni az embereket, és volt egy-kettő, akit sikerült is. Embertelen körülmények közt éltünk; olyan állapotú vizesblokkokat, mint amilyenek a laktanyában voltak, Auschwitzban lehet látni manapság, mivel ott meghagyták a betonvályúkat. A sorkatonai szolgálat két évig tartott, ebből tizenhárom hónapig nem mehettem haza. Ez persze nemcsak velem történt meg, hanem az összes kollégámmal. Volt, aki nem bírta a megpróbáltatásokat, és öngyilkos lett, volt olyan is, aki letett arról, hogy pap legyen, őt áthelyezték más laktanyába. Engem nem sikerült megtörniük, mivel tudatosan készültem: atletizáltam, tájfutó voltam. Pszichésen pedig végképp nem tudtak hatni rám. Viszont kiváló emberismeretre tettem szert e két év alatt.

– Mi következett ezután?

– Miután leszereltem, Esztergomba kerültem. Mivel ez a csodálatos város volt a magyar egyház központja, amit a szocialista rendszerben tönkre akartak tenni, a várost is hagyták lepusztulni. Ennek ellenére pezsgő szellemi élet volt itt, a tanári kar pedig csodálatos volt: lelki kiképzésünket a legelső veszprémi érsek, Szendi József vezette, a jogot Erdő Péter bíboros tanította, a filozófiát Beer püspök, és még sorolhatnám. Öröm volt Esztergomban tanulni.
Mikor végeztem, Pilisvörösvárra kerültem. E svábok lakta bányásztelepülésről nem telepítették ki a német ajkú lakosságot, hiszen szükség volt a munkásokra, így megadatott, hogy első öt évemet sváb környezetben töltsem. Itt teljesen természetes volt a német nyelvű mise, és hogy a maguk sváb énekeit, imáit mondják. Én, akihez három éves koromig szinte csak németül szóltak otthon, szintén ezen a nyelven miséztem, emellett heti huszonnégy órában hittant tanítottam a helyi iskolában. Hogy egy kicsit ugorjak a jövőben: mikor a Marianum iskola megalakult, és szóba került, hogy mi legyen az iskola profilja, teljesen természetes volt számomra, hogy német nemzetiségi nyelviskola váljon az intézményből – ez köszönhető a származásomnak, a pilisvörösvári öt évnek, valamint annak, hogy tudtam: Érden valaha nemcsak magyarul, hanem rácul és németül is miséztek.

– Huszonöt esztendeje, hogy széles körű összefogással megalapította az iskolát. Hogyan jött az ötlet?

– Nekem mindig olyasmit kell csinálnom, amihez egyáltalán nem értek. Így volt ez Vörösváron is, ahol rám bízták a hitoktatást, és mikor 1988 őszén Érdre helyezett a püspök úr, nem gondoltam volna, hogy nemsokára iskolaalapító leszek. Az ötletet az akkori tanácstitkár vetette fel egy beszélgetés alkalmával. Akkoriban az egyház új ingatlant nem szerezhetett, iskolát nem létesíthetett, ám civil szervezetek már alakulhattak, így létrehoztuk a Katolikus Szülők Egyesületét és a Szent Imre Alapítványt, hogy ez a kettő próbálja átvenni az épületet, ami akkor már üresen és lepusztultan állt, és – mint utólag kiderült – már a bontási engedélyt is kiadták rá, sőt, egy részét, a volt tornatermet le is bontották. A kilencszáz négyzetméterből hatszáz volt használható, háromszáz pedig az a vályogépület volt, amiben a nővérek laktak 1935-től. A hatszáz négyzetméterből is csak a falak maradtak meg: a gépészet eltűnt, az ajtókat kitépték, a padlót eltüzelték. Pató Simon tanácselnöknek sikerült megmentenie az épületet a teljes lebontástól, és 1989-ben elkezdtük az iskola megszervezését. A rendszerváltás után megalakuló önkormányzat 47 millió forinttal hozzájárult a költségekhez, és 1991. szeptember 14-én meg tudtuk nyitni kapuinkat. Korántsem volt kész az épület, hiszen étkezőnk még nem volt, a Bolyai iskolába jártak át a diákok, de a tanítás már megkezdődhetett. Ma már háromezer négyzetméteres az iskola, és tovább szeretnénk bővíteni, hogy gimnáziumi osztályokat is indíthassunk.

– Másik nagy fába is belevágta a fejszéjét: az új Lea anyaotthon megépítésébe. Ennek országos visszhangja volt, mert sokan tiltakoztak ellene, attól tartva, hogy drogosok, bűnözők özönlik el Felső-Parkvárost.

– Az otthon magánkezdeményezésként indult, később, a tönkremenés határán vette át kezelését az egyházmegye, és működését püspöki biztosként kezdtem segíteni. Akkor bérelt épületben laktak az anyák és gyermekeik. Egy csapatépítési tréningen, amelyen én is részt vettem, az otthon munkatársai távlati célként azt jegyezték fel: saját Lea otthon. Akkor már tudtam, mennyibe kerül egy ilyen építkezés, és abszolút irreálisnak tartottam az ötletet. Az Úristen azonban nem hagyta, hogy ebből ilyen könnyen kibújjak: úgy terelgetett, hogy legyen valami ebből az elképzelésből. A temető alatti területünket elcseréltük a város egyik ingatlanával. Sokszor szemünkre hányták, miért itt építkeztünk – egyszerűen azért, mert máshol nem volt a városnak ekkora egybefüggő területe. Miután a telek megvolt, elkezdtük járni Európát, hogy forrásokat találjunk. A limburgi egyházmegye fizette a költségek egyharmadát, a fennmaradó részt pedig a fehérvári. Most olyan épületben élhetnek a családok, ami valóban erre a funkcióra épült.

– Mikor haltak el az ellenző hangok?

– Ennek több fázisa volt: először beletörődtek abba, hogy ez az ingatlan megépül. Majd, mikor beköltöztünk az épületbe, kiderült, hogy a korábbi félelmeik alaptalanok. Idén nyáron egyébként nehéz helyzetbe kerültünk, mert a vihar nagy kárt okozott: átáztak a falak, le kellett kapcsolni az elektromos hálózatot, egyes helyiségekből ki kellett költöztetni a családokat. Mostanra már ismét teljes házzal, 40 lakóval működik az otthon.

– Milyen gondokkal érkeznek ide az anyák?

– Bántalmazzák őket, vagy épp kiteszik otthonról; előfordul, hogy választaniuk kell az abortusz vagy a hajléktalanná válás között. Pusztán anyagi okok miatt kevesen jönnek, általában több problémájuk is van egyszerre. Addig maradnak nálunk, amíg a krízishelyzetük megoldódik. Van, akinek három-négy hónap alatt megoldódik a problémája, mások képzésben vesznek részt nálunk, és sikerül állást, albérletet találniuk. Sajnos, ezek a fiatal anyák hatalmas deficitekkel érkeznek hozzánk, nemcsak az anyagiakat és az iskolázottságot illetően, hanem morális és gyakran érzelmi területen is. A legmegdöbbentőbb számomra azt látni, amikor egy anya úgy fogja kézbe a gyermekét, mint egy szemeteskosarat. Vannak olyan foglalkozásaink, ahol a szeretetet, a törődést próbálják szakemberek felszínre hozni, de ez nagyon nehéz.

– Milyen fába szeretné legközelebb vágni a fejszéjét?

– Ezekbe se szerettem volna… A gimnázium létrehozása lesz a következő, majd ki tudja, mi lesz legközelebb. Az is bizonyos, hogy október 17-én megrendezzük az immár hatodik Élő Rózsafüzér Zarándoklatot, ami azért lesz különleges, mert a száz esztendeje született Kaszap István, a tizenkilenc esztendősen meghalt jezsuita novícius erényeit – kitartás, szorgalom, áldozathozatal – szeretnénk végiggondolni, életútját megjárni ezen a zarándoklaton.
Érden kívül egyébként Székesfehérváron is dolgozom, ahol egy hitoktatási és művelődési központ felügyeletét is rám bízta a püspök úr. Nemrég felújítottuk a Szent Gellért hotelt, ami szintén hozzám tartozik – az Európa-liga selejtezőn a Videoton ellen játszó Lech Poznan csapata is nálunk szállt meg, és később levélben köszönték meg a vendéglátást. Lehet, ezzel nem kellene dicsekednem, mert ha nyikorgott volna az ágy, talán nem nyerik meg a mérkőzést…
Egyébként az Úristen nemcsak olyan feladatokkal talált meg, amelyeket korábban sohasem végeztem, és amelyekhez nem értettem, mint mondjuk az iskolaalapítás vagy a szállófelújítás, hanem nagyon jó munkatársakkal is. Ennyi feladatot egyetlen ember át sem lát, nemhogy csinálni tudná. Az Úristen nagyon nagy ajándéka, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok együtt.

Érdi Újság, Ádám Katalin

Hajdu Ferenc 1958-ban született, Törökbálinton nőtt fel, a középiskolát Budapesten, a papi szemináriumot Esztergomban végezte el. 1983-ban Székesfehérváron szentelték fel, 1983-tól 1988-ig Pilisvörösváron volt káplán, majd Érdre került: tíz éven át adminisztrátor volt Érd–Újvárosban, ahol 1998. óta plébános. A Marianum iskola, a Lea otthon, valamint a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház püspöki biztosa, a Servizio Egyházmegyei Vagyonkezelő igazgatója.