Csupán az utóbbi négy évben robbant be a fotográfusok táborába, de roppant magas színvonalú, egyedi fényképeivel szinte azonnal felhívta magára a szakma figyelmét. Számos hazai és nemzetközi díj, elismerés birtokosa. A kenyerét vegyészmérnökként keresi, de szabadidejét a természetben tölti, keresve-várva a különleges pillanatokat. Beszélgetés Kércz Tiborral.

- Pénteken, az Érdi Galériában nyílt tárlata, de nem egy megszokott kiállításra kell számítanunk. Miben más?

- Az elmúlt éveim fotótermésének legjavával találkozhat az érdi közönség, de mivel igyekszem a galéria stílusához igazodni, nem fotópapírra nyomtattuk ki a felvételeket, hanem nagyméretű vászonra kerültek, mint a festmények. A sötétebb tónusú képek mellett kedvenceim, a „fehérben a fehér” fotóim is közszemlére kerültek. Fehér állatok, madarak, hófehér környezetben láthatók.

- A képeit látva sokan azt gondolnák, több évtizedes munka áll mögöttük, holott alig négy éve foglalkozik természetfotózással…

- Valóban, csak 2013-ban kezdtem el a tudatos fotózást. Mégsem a derült égből csapott le rám, hiszen mindig is érdekelt a vizualitás. Édesapámnak volt egy fekete-fehér fényképezőgépe még a 60-as években, amellyel végigfényképezte az Alpokalját, ugyanis Kőszegen születtem, s 14 éves koromig egy határ melletti kis faluban éltünk. Mi gyerekek csak követtük őt néha, amikor fényképezett és szívtuk magunkba a látványt, amiként egy kép elkészült. Apám otthon egyedül hívta elő a képeket. Nekünk, gyerekeknek különleges varázsa volt ennek a „rituálénak”, ahogy bevonultunk a sötét szobába, ahol csak a piros lámpa világított, s lestük, mikor jelenik meg a kép a fehér papíron. A vegyszerek illatát még ma is az orromban érzem. Rettentően tudtunk örülni a 4×5 centis képeknek, főleg amikor felismertük rajtuk egymást vagy magunkat! Majd később Veszprémbe kerültem középiskolába és egyetemre, így csaknem 11 év kötött a Bakonyhoz, a Balaton-felvidékhez, tehát a természet szeretetét is kiskoromtól magamban hordozom.

- Vegyészmérnöknek tanult, pedig az egyetemi évek alatt az irodalom, a képzőművészet is vonzotta. Hogy került a képbe a kémia?

- A kedvenc általános iskolai magyartanárnőm javasolta a veszprémi vegyipari szakközépiskolát, mert ő is odajárt átképzőre, én pedig megfogadtam a tanácsát. Közben lelkes ifjúként az önmegvalósítás művészeti ágai is nagyon érdekeltek. Az egyetemi éveim alatt írtam verseket, amelyek megjelentek a helyi újságban. Festettem, 2-3 kiállításom volt, de készítettünk filmet és performanszot is. Huszonévesen az ember még keresi önmagát, feszegeti a saját határait. Később az „egyensúly” miatt is szükségem volt a művészetekre, hiszen, ha az ember egész nap a szerves kémia rejtelmeit kutatja és programozó matematikát tanul, igénye van rá, hogy szabadidejében inkább a kulturális világban kalandozzon. Sőt, nekem annyira megtetszett, hogy a vegyészmérnöki diploma megszerzése után még ott maradtam az egyetemen, de nem műszaki tanszéken, hanem a közművelődési- és kulturális titkárságon „titkárnői” státuszban dolgoztam azért, hogy a művészetek közelében maradhassak. Néhány volt tanárom rossz néven is vette, hogy diplomával a zsebemben, lelkesen ragasztgattam a saját készítésű filmklub plakátokat, majd irodalmi estek, kulturális műsorok szervezésén fáradoztam. Két évig tartott ez a bohém kitérő, s közben rájöttem, hogy nemcsak, hogy nem lehet belőle megélni, de el is „bohóckodom” az időmet! Így egy „svédcsavarral” beiratkoztam Szombathelyre a Tanárképző Főiskola magyar-népművelés szakára! Egy évig nagyon élveztem, majd 1987-ben váratlanul adódott egy remek lehetőség: három hónapra kiutazhattam az Amerikai Egyesült Államokba. Boldogan mentem, mert rettenetesen érdekelt a kortárs amerikai irodalom, festészet és filmművészet, csak úgy habzsoltam mindent, amit ott láttam, tapasztaltam!

- Ez egy tanulmányút volt?

- Nem, turistaként, egy barátom segítségével jutottam ki, és – most már elárulhatom –, hogy fenntartsam magam, dolgoznom kellett. Segédmunkás voltam építkezéseken New Jersey-ben és New Yorkban. Megérte, mert kaptam némi kitekintést egy új világra, s roppant jó benyomásokkal tértem haza. Mindjárt el is döntöttem, hogy felhagyok a közművelődési terveimmel és elhelyezkedem a saját szakmámban. Így még abban az évben Budapestre költöztem, három évig mérnök-üzletkötő voltam egy külkereskedelmi cégnél, majd egy angol vegyszergyártó céghez kerültem. Azóta is ugyanebben a szegmensben dolgozom, csak közben a vállalat neve, tulajdonosa változott néhányszor. Ipari szintű vízkezeléshez, víztisztításhoz szükséges vegyszerek értékesítésével, forgalmazásával foglalkozom, ami a környezetvédelmet is szolgálja.

- Érddel mikor került kapcsolatba?

- Miután megházasodtam, s ikreink születtek – egy lány és egy fiú – egyre szűkebb lett az addigi otthonunk. Elkezdtünk nagyobb házat keresni Budapest közelében és a Parkvárosra esett a választásunk. 2001-ben költöztünk ide, a gyerekek 3 évesek voltak akkor. Kezdetben egyáltalán nem ismertem a várost. Mint sok érdinek, nekem is inkább „alvóhelynek” számított, hiszen reggel elindultam a főváros felé, s este hazatértem az otthonunkba. Később, miután Fenyves-Parkvárosba költöztünk, megismerkedtem a környék szépségeivel: a levendulással, a Sóskúti-fennsíkkal, a volt katonai lőtér területével, ahol sokat barangoltam a kutyánkkal és közben gyönyörködtem a természetben. Sőt, ott kezdtem el tudatosan fotózni! Igaz, korábban egy kis kompakt géppel gyakran készítettem a természetről fényképeket, de csak „kattintgattam”, nem foglalkoztam azzal, miért akarom megörökíteni, van-e, mi a plusz üzenete a képemnek? Majd egy barátom unszolására, eldöntöttem, hogy 2012 karácsonyára meglepem magamat egy komolyabb, tükörreflexes Nikon fényképezőgéppel. Igen ám, de amikor megláttam a 300 oldalas használati utasítást, annyira elbizonytalanodtam, hogy gyorsan körülnéztem a világhálón, hol találnék egy olyan fotótanfolyamot, ahol megtanulhatom egy ilyen bonyolult, profi gép helyes kezelését, s a céltudatos fotózást. Így kerültem be egy természetfotózást oktató tanfolyamra, majd ugyanabban az évben elvégeztem a haladó professzionális kurzusát is. Közben rengeteg fotós barátom lett, sok új helyszínt, trükköt és technikát ismertem meg, s ekkor már biztos voltam benne: ez az, amire oly régóta vágyom!

- Új-Zélandon volt az első fotós túrája. Miért épp ott?

- Édesapámért, az ő emlékére. Tudniillik rettenetesen vágyott oda, s ahogy mondják, az apák álmait a fiaik váltják valóra. Helyette csodáltam meg élőben Új-Zélandot. Ő csak a tévében nézte meg a távoli országokról szóló riport- és természetfilmeket. Főként Új-Zélandért és Alaszkáért volt nagyon oda, de hiába ajánlottam fel, utazzunk el együtt, azt mondta, ő már csak a fotelben ülve és álmában utazgatott szívesen. Sajnos 2011-ben elhunyt, nekem pedig sorsszerűen Új-Zéland lett az első komolyabb természetfotós úti célom. Három hétig tartó, közel hatezer kilométeres fotós túra volt, mind az északi, mind a déli szigetet körbejártuk. Rengeteg felvételt készítettem, s ebből lett az első egyéni kiállításom az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban, valamint egy fotókönyv is született belőle. Amióta tudatos fényképezéssel foglalkozom, csak célirányos utakra indulok el. Az utóbbi időben egy barátommal ketten vágunk neki a külföldi természetfotós túráknak, amelyek során olyan helyeket keresünk fel, ahol viszonylag kevés ember fordul meg.

- Merre járt még?

- Például Izlandon teszteltem magam a mínuszokban. De Európában is jártam pár helyen, a bajor erdőkben, Toscanában, a Dolomitokban, a Plitvicei-tavaknál. Costa Rica trópusi esőerdeiben is fényképeztem. A következő nagyszabású túrám már Japánban volt, Hokkaido-szigetén. Rengeteg olyan természeti értékkel, ritka madárfajjal találkoztam, amit kizárólag csak ott láthatunk. Például a mandzsu darvak, énekes hattyúk, szika szarvasok vagy az óriás tengeri sasok. A Japánban készült anyagot június 24-én, a Múzeumok éjszakáján nyíló kiállításomon láthatják majd az érdiek a Magyar Földrajzi Múzeumban.

- Ahhoz, hogy kiállítási anyag és könyv legyen a fényképeiből, rengeteg utómunkát is el kell végeznie. Mennyire nyúlhat bele a természetfotós a saját felvételébe?

- Nem kis munka, mert sok ezer képből kell összeválogatni, rendszerezni a legsikeresebb felvételeket. Néha nehezebb feladat ez számomra, mint fotózni! Nálam azonban alapszabály, hogy nem veszek ki az elkészült fotóból képi elemet. Mivel számos fotópályázaton indulok, csak moderált szinten nyúlok bele a képeimbe, mert a képet a helyszínen kell jól elkészíteni. Ott kell helyesen exponálni, jól beállítani a paramétereket ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek én szeretném, és nem a számítógép előtt! Itthon már csak keretbe teszem. A jó színeket is ott kell megtalálni, elkapni.

- Van olyan fotója, ami csak sokadjára sikerült?

- Alapvetően projektszerűen fotózom. Nem az a típusú természetfotós vagyok, akinek mindig a vállán lóg a fényképezőgépe, s lecsap a pillanatra. Tudatosan rákészülök egy témára. Például kezdetben gyurgyalagokat fotóztam, másfél hónap alatt harmincszor mentem ki kora hajnalban a biatorbágyi löszfalhoz, hogy ötkor már készen álljon a lessátram. Én maximálisan „kivesézem” a témát, mert mindennap tanulok, tapasztalok valami újat az állat viselkedéséből, s arra törekszem, hogy másnap még jobban megragadjam, amit láttatni szeretnék. Ha egy témán dolgozom, nem számít a zuhogó eső, a forró napsütés, a fagyos hideg vagy a vadul fújó szél sem. Sőt, szeretem ugyanazt a témát különböző fényviszonyokban is megragadni. Tihanyban például ürgéket fotóztam. Két hétig órákon át kúsztam, feküdtem kinn a réten az ürgéket lesve. Ennek következményeként a gerincem nyaki részén porcsérülést szereztem, viszont 2500 ürgefotóm lett, amiből egy remek kiállítás született Tihanyban.

- Vajon legközelebb mi lesz a témája? Hová utazik?

- A hideg, havas környezet és annak vadvilága foglalkoztat. Japánban is télen voltam, s tavaly elutaztam az Északi-sarkvidékre, ahol jegesmedve fotózása volt a fő célom, de rengeteg sarkvidéki madarat is fotóztam. Egy expedíciós jégtörő hajón töltöttünk el 14 napot az Északi-sarkvidék 82-ik szélességi foka felett, ahová magyar természetfotós eddig még nem jutott el. Engem azok a helyek és témák inspirálnak, amelyeket még nem csépeltek el, nem fotóztak túl. Idén februárban Kanadába utaztam egyetlen madár fényképeiért. Nagy álmom volt a hóbagoly fotózása, most végre ez is megvalósult. Két hét alatt 6000 felvételt készítettem e csodálatos madárról, különféle környezetben, különleges fényviszonyok és időjárási körülmények között. Ez még nagyon friss élményem, de a március végi érdi kiállításra már 5-6 hóbagoly fényképet is becsempésztem, mert nem hagyhatom ki őket, annyira tetszenek! Ősszel a Déli-sarkra szeretnék eljutni, ahol a fehér és a kék különféle árnyalatait szeretném fotózni az ottani tájakon és vadvilágon keresztül. November 1-én indul majd a jégtörő hajónk, oda e dátumnál korábban még soha nem ment ki hajó fotósokkal úgy, hogy ott még tart a tél. Kockázatos lesz a jégpáncél miatt, de mindezt vállalni kell, mert épp a szélsőséges időjárási helyzetekben születnek a legkülönlegesebb felvételek. Én már nem vágyom az „átlagos” dokumentum természetfotókra. Nekem az új, a szokatlan kell, olyan, amilyet én találtam ki és álmodtam meg. Számomra csak az a jó fotó, amelyhez az ember hozzá tudja adni azt az értéket, amitől egyedülálló, újszerű és megjegyezhető lesz.

- Profi természetfotósnak tartja magát?

- Szabadidős, hobbi fotósnak mondanám inkább magam, függetlenül attól, hogy igyekszem túllépni a „hobbi kategórián”. A professzionális kategória nem a technikán múlik. Számomra az a hivatásos fotós, aki a bevételeinek kétharmadát a képeiből szerzi. Amatőr pedig az, akit nem hajt a megrendelés, a teljesítmény kényszere, hanem kifejezetten szenvedélyből foglalkozik vele. Akkor fényképez, amikor kedve van, s azt, amit épp akar. Nekem inkább az fontos, hogy a képem egy kis szegletében én is benne legyek: a technikám, a kreativitásom és a szemléletem hozzáadódjon a fotóimhoz. Azért szeretem a téli, hófehér világot, mert kellőképpen tiszta, homogén hátteret lehet találni a témához, hogy egészen apró és finom részletek is kirajzolódjanak rajta. Engem a táj megnyugtató fehérsége vonz. Ez a fehérség képes megnyugtatni, és kiragadni a pörgő hétköznapokból. Ezért szerepel terveim közt még Grönland, esetleg Alaszka is. Mindig előre, legalább másfél évvel korábban szervezem le a fotós túráimat. A kiállításaimat is távlatokban szoktam megszervezni. Idén négy lesz, ebből kettő Érden, de már a jövő évi tárlatok is körvonalazódnak.

(Érdi Újság)