Kitűnő tanulmányi eredményeivel számos lehetőség közül válogathatott volna, de számára csak egyetlen hívatás létezett: a pedagógusi. Tanított faluban, kisvárosban, sőt ezer feletti létszámú fővárosi iskolában is, napjainkban pedig az érdi Gárdonyi Géza Általános Iskola és Gimnázium vezetőjeként kamatoztatja az évtizedes tapasztalatait és a megújulásra mindig kész tudását. Pintérné Bernyó Piroskával az Érd Közneveléséért Díj egyik idei kitüntetettjével beszélgettünk.

-Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz?

-Bármilyen furcsának tűnik is, már kis elsős koromban elhatároztam, hogy ez lesz a hivatásom. Volt ugyanis egy csodálatos, tündéri tanítóm, Julika néni, akit azonnal a szívembe zártam. Nagyon tetszett, ahogy velünk bánt, ahogy osztályozott, a naplóba írt, szóval, minden, ami az iskolában egy hatéves kisdiák figyelmét képes megragadni. Julika néni ma is él és jó egészségnek örvend, s ha bármikor találkozunk, mindig elégedetten nyugtázza: „Lám, te betartottad a gyermekkori ígéreted!” Nem volt nehéz, hiszen a szélesebb családban tizennégy pedagógust számoltam össze, mondhatni nálunk ez a szakma régi, családi hagyományként él.

-Hol kezdte a pályáját?

-1981-ben Ikladon, egy kicsiny település iskolájában tanítottam először. Nem is lehetett volna jobb kezdet számomra, mert egy meglehetősen kemény és következetes kiváló pedagógus volt az igazgatóm, aki nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sikeresen vegyem az akadályokat és elsajátítsam a tanítást a gyakorlatban is, megtanuljam mindazt, amit az egyetemen nem taníthattak meg. Bár szerettem ott dolgozni, az élet úgy hozta, hogy felkerültem Budapestre, ahol egy hatalmas, több mint ezer fős iskolában folytattam a tanítói pályafutásomat. Óriási változás volt számomra egy kis faluból a 120 fős tantestületbe bekerülni, ráadásul a diákok is egészen mások voltak, mint Ikladon. Mivel nagyon kedvelem a mindenre nyitott, vagány gyerekeket, velük is hamar megtaláltam a közös hangot. Innen Pesterzsébetre kerültem, egy szintén óriási létszámú iskolában folytattam a tanítást, de végül visszahúzott a szívem a szülőfalumba és a baracskai általános iskolában folytattam a pályámat, ahol viszonylag fiatalon, harmincévesen igazgatóhelyettes is lettem. Majd, amikor a kápolnásnyéki gimnáziumot elindították, az ottani igazgatónő kért fel helyettesének. Hatalmas lehetőség volt számomra egy újfajta iskolaszerkezet kialakításában részt venni, bár akkor még nem sejtettem, hogy évekkel később a Gárdonyi Gimnázium megalakításában mekkora hasznát veszem az ott szerzett tapasztalataimnak! Ez azonban 15 év után következett be, sőt ugyanazzal az igazgatónővel dolgozhattam együtt helyettes vezetőként, mint Kápolnásnyéken.

-Miként illeszkedett be az érdi közegbe?

-Mivel korábban Fejér megyében dolgoztam, csupán annyira ismertem Érdet, amennyit az itt rendőrként dolgozó férjem által megtudhattam a városról. De a beilleszkedés soha nem jelentett gondot. Ráadásul, miután idekerültem, az akkor induló Érdi Gárdonyi Géza Általános Iskola és Gimnázium egyik osztálynak is osztályfőnöke lettem, s ez olyan erővel hatott rám, hogy addig nem is hittem, hogy képes leszek még felnőttként valamiért ennyire rajongani, s ekkora élvezettel és hittel fogok hozzálátni a gimnáziumi tagozat kialakításához! Az akkori 36 fős osztályomnak, s a mögöttük álló szülőknek köszönhetem, hogy szinte egyik percről a másikra érdinek érezhettem magam, mintha már nagyon régtől idekötnének a gyökereim!

-A 36 fős osztály osztályfőnöke lenni önmagában is elég nagy kihívás. Mi adott erőt a mindennapokban?

-Valóban nem volt könnyű feladat, de nemcsak az osztály volt egy kiváló, rengeteg ötlettel, huncutsággal, de még több tudásvággyal és segítőkészséggel megáldott, „válogatott különítmény”, hanem a diákok szülei is maximálisan támogattak, nem beszélve a mögöttem álló tantestületről, akiknek köszönhetően, végül várakozáson felüli volt az első érettségizőink „debütálása”! Hozzátenném, hogy abban az évben, amikor az első gárdonyis gimnáziumi nemzedék, az én osztályom érettségi előtt állt, mindannyian tudtuk, hogy nagyítóval figyelik majd, milyen eredményt ér el, hiszen igazolniuk kell: megérte új gimnáziumi tagozatot létrehozni! Azóta, aránylag rövid idő alatt – hiszen 6-7 év a közoktatásban nem számít nagy időnek – iskolánk igen jó hírnévre tett szert. Ezért is örülök annyira ennek a kitüntetésnek, mert azt jelzi: érdemes volt küzdeni, kitartani! Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy mindezt nem egyedül értem el, ebben a sikerben – ahogy említettem – mindenki benne volt!

-Mi volt a legnehezebb? Volt lehetetlennek tűnő feladat?

-Nem, mert az, hogy valami „lehetetlen”, meg sem szokott fordulni a fejemben! Ha eltervezek valamit, alapvetően hosszas mérlegelés és töprengés után már biztonsággal megvalósítom. Azért nincs lehetetlen, mert nincsenek azonnali elképzeléseim. Mindig pontról-pontra megvizsgálom egy-egy feladat előnyeit, hátrányait, megoldásának lehetőségeit, s csak azután kezdek bármibe. A Gárdonyi iskolastruktúrájának kialakításában az első és a legfontosabb szempont az volt, hogy megnyerjük a szülők és a diákok bizalmát, hiszen egy olyan gimnáziumba kellett beiratkozniuk, amelyben épphogy felvették a tanárokat, amelynek még nem lehettek eredményei, de még mi sem tudhattuk, milyen tanulmányi eredménnyel érkeznek hozzánk a diákok. Egy évünk volt arra, hogy megszerezzük ezt a bizalmat. Ma már nem fér hozzá kétség, hogy ez maximálisan sikerült, hiszen több mint 11-szeres túljelentkezés volt az idén! Érdemes szem előtt tartani, hogy mi nem az a gimnázium vagyunk, ahová a kitűnők kitűnőit várjuk! Az élet igazolta, hogy sok nyolcadikos gyerek, aki „csak” 4-es tanuló, egy nap elkezd majd szárnyalni! Most például van egy fiú a tizenkettedikben, aki orvosi pályára készül, de tízedikben még úgy tűnt, el sem jut az érettségiig! Most meg, több mint 90 százalékos emelt szintű biológia dolgozatot írt! Ő tizenegyedikben kezdett el szárnyalni, célokat tűzött ki maga elé és rástartolt a tanulásra. Ezért állok ki amellett, hogy nem szabad már 14 éves korukban leírni a nem kitűnőket, hogy nem valók gimnáziumba, mert, vagy el sem jutnak a céljukig, vagy csak hosszas kerülő utakon sikerül. A diákok előbb, vagy utóbb rájönnek, hogy tanulniuk kell! Van akinek ehhez több idő kell.

-Vajon az igazgatónő szemével milyenek a mai gyerekek?

-Több mint 800 diák jár ebbe az iskolába, de azt hiszem, bátran körülnézhetünk: rendezett környezet fogad bennünket! Különleges fegyelmezési gondjaink nincsenek, főleg a gimnazisták között. Nem véletlenül változott nevelés-oktatásra az iskolák feladata, mert való igaz, nevelnünk is kell: nemcsak szóval, példamutatással is. Ez leginkább az iskolán kívül mutatkozik meg. Ha kirándulásra, színházba megyünk, osztályfőnökeink mindig dicséretet kapnak, hogy a gárdonyis diákok illedelmesek, jól neveltek! Inkább a felső tagozatosokkal adódnak néha gondok, ők még néha úgy viselkednek, mint a zabolátlan csikók, feszegetik a határaikat. A nyolcadikosok ugyanis a mai napig nagyon nehezen élik meg, hogy nem ők a legnagyobbak, mert itt van gimnázium. Fontos viszont, hogy partnerként a szülő is mellettünk álljon, mert ha a szülő nem lája, vagy nem hiszi el nekünk, hogy probléma van a gyerekkel, nehéz lesz megoldani.

-Megoszlanak a vélemények arról, hogy jó-e az, ha az alsós apróságok együtt vannak az érettségi előtt álló diákokkal. Ön mit gondol erről?

-Amikor az iskolánkban a meglévő általános iskola mellett elkezdtük kialakítani a gimnáziumi oktatás feltételeit, sok szülő őszintén aggódni kezdett, hogy mi lesz majd a szegény, megszeppent hatéves Pistikével, ha hirtelen a 17-18 éves fiatalok között találja magát? Kápolnásnyéken már megéltük ugyanezt, mi tudtuk, hogy ez csak jól sülhet el! Úgy működünk ugyanis, mint egy óriási család, ahol van kistestvér és nagy testvér is, ők sincsenek külön épületben, egymás mellett kell élniük. Viszont nagyszerűen hatnak egymásra! A szünetben nálunk nem látni össze-vissza rohangáló, sikítozó, lökdösődő apróságokat, mert a kicsik másolják a nagyokat, úgy szeretnének viselkedni, mint ők! Ugyanakkor a nagyobb diákokra is hatnak a kisebbek, meg kell tanulniuk tolerálni egymást a rendezvényeken, a büfé előtt, az ebédlőben. Olyan spontán nevelési helyzetek adódnak, amit direkt módon lehetetlen előidézni. A szalagavatót idén először úgy szerveztük, hogy az egész iskola tanulói részt vettek az ünnepségen, s ez a kicsiknek is óriási élmény volt. Arra törekszünk, hogy egymást segítő, egymásra pozitívan ható diákok közössége legyen az iskola.

-Bernyó Piroska milyen gyermek volt?

-Emlékeim szerint nagyon jó kislány voltam! Nem csoda, nagyon kései és egy szem gyermeke voltam a szüleimnek, de a szélesebb családban is én voltam a legkisebb, s az unokatestvéreim gyakran felrótták, hogy kiváltságaim voltak emiatt. A szüleim azonban nagyon vigyáztak arra, hogy ne „szálljak el” ne legyek beképzelt és öntelt. Arra tanítottak, tegyek meg mindent, ami tőlem telik, de az értékelést bízzam csak másokra! Ha jól cselekedtem, biztosan észre fogják venni! Szép és emlékezetes gyermekkorom volt, hiszen az egész családom Baracskán élt, jól éreztem ott magam, s annak is örülök, hogy kiváló tanároktól tanulhattam, nekik köszönhetem, hogy elindítottak ezen a pályán. Úgy emlékeztem, nemcsak kitűnő tanuló voltam, de mindig példás volt a magaviseletem is. Éppen ezért, igencsak megdöbbentem, miután épp a napokban került a kezembe a hatodik osztályos ellenőrzőm, amiben nem kis meglepetésemre ezt olvastam: „Piroskát verekedésért figyelmeztetésben részesítem.” Hűha! Talán mégse lehetett annyira durva, ha egyáltalán nem emlékeztem rá, pedig minden másra igen, a dicséretekre, az oklevelekre, de, hogy mikor és kivel verekedtem, elfelejtettem! Persze, a csintalanság minden gyermek életébe belefér! De mint említettem, igen korán elhatároztam, hogy pedagógus leszek, s ettől semmi sem tudott eltántorítani, pedig voltak más lehetőségek is az életemben! 1992 óta folyamatosan települési önkormányzati képviselői feladatokat is ellátok Baracskán, sőt 14 évig folyamatosan alpolgármester is voltam, mégsem hagytam el a pedagógus pályát, mert egyedül ezt érzem igazi hivatásomnak!

-Gyakran halljuk, de van-e valóságalapja, hogy „felhígult” a pedagógus pálya?

-Valóban, korábban volt egy ilyen tendencia, hogy többen – kizárólag az egyetemi diploma kedvéért, s mert máshová nem jutottak be – „jobb híján” lettek pedagógusok. Ez azonban az utóbbi évekre már nem jellemző! Aki ma ezt a pályát választja, azért teszi, mert valóban a gyermekek oktatásával-nevelésével szeretne foglalkozni. Igaz, a szaktanári pályánál előfordulhat, hogy egy angol, matematika vagy informatika tanár inkább a versenyszférába keresi a boldogulását, mert anyagilag nyilván jobban megéri, de aki kitart mellette, egészen biztosan elhivatottságból teszi. Ez ugyanis nem szakma, hanem hivatás!

-Mit szeretne még elérni?

-Így, a pályám vége felé közeledve, feltétlenül szeretném az általunk elindított gimnáziumi sportosztályt felépíteni. Az is a célom, hogy mindig úgy zárhassuk az évet, hogy kimagasló sikert is elkönyvelhessünk magunknak. Nekem egyébként is az a szállóigém, hogy a „Gárdonyiban mindig történik valami!” s törekszünk is arra, hogy ennek megfeleljünk. Nem nehéz, mert igen innovatív csapattal dolgozom, ötletek, elképzelések bőven vannak, s azt is tudják, hogy a jó javaslatok, kezdeményezések megvalósítását mindig szívesen támogatom. Ugyanakkor nem szégyellem elismerni, hogy én is rengeteget tanulok a diákjaimtól! Gyakran szembesítenek olyasmivel, ami nekem eszembe sem jutott volna, s közlöm is velük, ha tőlük csíptem az ötletet. Tanulni mindig és mindenkitől lehet és kell is!

Bálint Edit (Érdi Újság)