Anyunak egy pár új zokni. Forgótárcsás mosógép. Egy kis kőműves munka. Ilyesmiket kívánnak karácsony előtt azok, akiknek a napi betevőre is alig telik. Az első hétvégi ételosztás után elkísértük körútjára Paróczai Zoltánnét, aki kollégáival együtt szállít minden vasárnap meleg ebédet nehéz helyzetben élő embereknek.

Borús, hideg vasárnapi kora délután. Az első idei ételosztásnak vége, elmentek az utolsó vendégek is, már csak a Szociális Gondozó Központ munkatársai és az adventisták sürögnek-forognak: három autó csomagtartójába pakolják be a házhoz szállításra váró ebédet. A családsegítők már a héten összeállították azoknak a listáját, akikhez ma meleg ételt visznek.

– Korán tudunk indulni, mivel előre csomagolt ebédet osztott az adventista egyház – mondja induláskor Paróczai Zoltánné Mariann, a Habilitációs Központ vezetője, az egyházakkal közös ételosztás főszervezője, aki évek óta segít a házhoz szállításban. Társa rendszerint Vassné Baki Ilona lelkész, ezen a vasárnapon az ő helyét foglalom el az anyósülésen, kezemben a listával. Tizenhat cím, ötvenegy adag étel. Bolognai spagetti, kenyér, szaloncukor, sütemény, takarosan csomagolva. A papírt böngészem: ófalusi, újvárosi és érdligeti címeket kaptunk, de vár ránk család egy külterületi tanyán is.

Olvasom sorra a neveket, és Mariann rögtön tudja, kinek visszük az ebédet. Ez nem futárszolgáltatás, nem a kerítésre akasztjuk a zacskót, hanem mindenhová becsöngetünk, türelemmel várjuk, hogy nyíljon az ajtó, lebbenjen a függöny az ablakon. Sok helyen várnak minket, másutt meglepődnek: máskor csak adventtel kezdődik az ételosztás, most egy héttel korábban. Mariann mindenkivel vált pár szót, megkérdezi, hogy vannak a háziak.

Utunk elején ellátogatunk egy tízgyermekes családhoz. A legidősebb gyerek 17, a legkisebb 5 éves. Egy kereső van, az apa, a fiúk alkalmi munkákat vállalnak.

– Nagy segítség nekünk, hogy vasárnap meleg ételt kapunk. Hétköznap ugyan esznek a gyerekek az iskolában, óvodában, de azért minden nap főzök, kell a vacsora. A hétvége húzós, hiszen itthon vannak mindannyian, azt nehezen győzöm – mondja az édesanya, és elneveti magát. Kiszaladnak a gyerekek is, segítenek bevinni az ebédcsomagokat, az anyuka tanácsot kér az egyik kislány iskoláztatásával kapcsolatban. Mariann tanácsot ad, segítséget ígér, majd búcsúzunk. Egy idősebb, sérült testvérpárhoz megyünk – elhanyagolt ház, sivár kert, szomorú arcok, amelyek az ebéd láttán sem derülnek fel. A következő címen viszont nagyon örülnek nekünk: a parányi kertes, szoba-konyhás, vizesedő falú házikóban egyedülálló anya neveli szívbeteg kislányát, aki épp csak megkezdte idén az iskolát, de október óta nem járhat a betegsége miatt. Műtétek sora vára a gyerekre – meséli Erzsébet. Mariannal arról beszélgetnek, mit lehetne tenni a házzal, amelynek egyik fala nagyon rossz állapotban van: láthatóan nagyon vizes.

– De a tető legalább már nem ázik, azt megcsinálta a sógorom – mutatja Erzsi. Reméli, hogy valaki megsegíti, legalább azzal, hogy kideríti, mi a gond a fallal, és hogyan lehet rendbe tenni.

A következő cím idős asszonyé. Lendül a régimódi függöny, az ablakon hajol ki a néni: nem várt minket, nagy meglepetés és öröm neki a dobozolt étel, főleg, hogy megtudja: ezentúl minden vasárnap házhoz kapja.

Elhagyjuk Újvárost, egy külterületi ház felé döcögünk a kátyús földúton. Nem mehetünk a kapuig – ahhoz át kellene vágnunk a szomszéd frissen szántott földjén, ami persze lehetetlen. A család is csak egy szűk ösvényen tud közlekedni, kizárólag gyalogosan. Mariann telefonál: többen jöjjenek, mert nemcsak ételt, hanem egy mikrosütőt is hozott.

Négy gyerek van, a nagyok tanulnak, a pici még óvodás. Pár éve nagy tragédia érte a családot: leégett a házuk. Amennyire tudták, rendbe hozták, de összkomfortról messze nem beszélhetünk: mint az anyuka mondja, csak villanyuk van, a szomszéd kútjából kapják a hideg vizet. Megkérdezem, milyen lesz az idei karácsonyuk.

– Most már szebb lesz, mint tavaly, mert én is dolgozom – mondja mosolyogva. A kérdésre, hogy mire lenne szüksége, rávágja: egy forgótárcsás mosógépre. Míg beszélgetünk, a fiúk beviszik a mikrót és az ebédet. Az anyuka mellett csak a pici lány marad.

– Mit szeretnél karácsonyra? – hajolok le hozzá.

– Egy pár új zoknit anyának – vágja rá mosolyogva. Arra, hogy magának mit kíván, először azt mondja, semmit, aztán némi tűnődés után kivágja: amit szeretett volna, azt már megkapta, a kedvenc mesefilmjéből egy plüsskutyát.

Az anyuka nevet, megsimogatja.

– Mindig hoz a Jézuska valamit, igaz, soha nem azt, amire vágynak, mert arra nem telik – mondja.

Lemegy a nap, mire Érdligetre érünk. Új cím, a GPS persze félrenavigál, de némi keresgélés után odatalálunk. A csöngetésre senki nem jön ki, szerencsére a címlistán van telefonszám. A férfi nincs otthon, a telefonba beszűrődik a kocsmazaj, a hangja se józan. A felesége otthon fekszik betegen, nem tud kijönni az ebédért. Mariann dohog egy kicsit, aztán a kerítésre akasztja az ételes zacskót. Több helyre viszünk ebédet a környéken, visszafelé megint útba ejtjük ezt a címet – addigra az ikerház másik felében élők már hazatértek, és bevitték az ennivalót az idős asszonynak. Megkönnyebbülünk, irány az utolsó cím.

Négy óra elmúlt, alig látni, de a házban nem ég a villany – tán itt is elmentek hazulról? Nem; a csengetésre nagy sokára idős bácsi jön ki, nehezen lépeget, a falnak támaszkodva. Pár szót beszélget Mariannal, megköszöni az ételt.

– Máskor korábban jöjjenek – kéri halkan. Mariann mentegetőzik: sok a cím. És amit nem mond, de én már tudok: akikhez ellátogat, azoknak nem csak étel kell, hanem jó szó, tanács is. Egyedül élő, nehezen mozgó emberek, akik naphosszat nem tudnak szót váltani senkivel, vagy anyák, akik a gyerekeikről, gondjaikról, vagy épp örömeikről mesélnek. Mariann pedig mindent fejben tart, és másnap továbbít a családsegítőknek, akik intézkedni tudnak. Ha tudnak. Ha nem, akkor legalább odafigyelnek, meghallgatják a panaszokat, ennivalót visznek – vasárnap, a szabadidejükben –, és meleg ruhát osztanak. Szeretnének hét közben is vinni tartós élelmiszert, konzerveket, lekvárokat, lisztet, cukrot, de ezt csak adományból tudnák fedezni – ezek azonban az elmúlt időszakban sajnos nem érkeztek. Az érdi egyházaknak köszönhetően, illetve önkormányzati támogatással legalább vasárnap jut meleg ebéd, kenyér, pár finom falat a nehéz körülmények közt élők asztalára.

(Érdi Újság)