Gyerekkorában Csukás István mondott neki meséket, ma már ő varázsolja el a gyerekeket saját történeteivel. Januárban jelent meg az első könyve, márciusban jön a következő, és még nagyon sok mese van a tarsolyában. Szeghy Karolina, ahogy ő maga vallja, boldog ember, aki arra tanítja a lányait, úgy éljenek, ahogy valóban szeretnének.

– Pár hete, a Szociális Gondozó Központ magyar kultúra napi ünnepségén tartott pódiumbeszélgetésen elmondta, hogy a mesék szeretete gyermekkorából ered, és volt valaki, aki e tekintetben nagyon nagy hatással volt nemcsak önre, hanem a nővérére és a barátnőjére is.

– Igen, az az illető Csukás István volt, akinek a szülei a szomszédságunkban éltek. Pista bácsi nem érdi származású, már felnőtt, mikor az édesanyja és az édesapja a városba költöztek, de rendszeresen látogatta őket. Ilyenkor a nővérem, a barátnőm és én átmentünk hozzájuk, hogy találkozzunk, beszélgessünk vele. Sosem haragudott érte, sőt: már akkor is ugyanúgy szerette a gyerekeket, ahogy most, és rendszeresen mesélt nekünk. Ez egyébként a Süsü, a sárkány és a Pom-pom idejében volt. Ezeket a meséket mi nemcsak a tévéből, hanem lemezekről, könyvekből is ismertük. Mi még sok mesét hallgattunk és olvastunk otthon, és ezt én is igyekszem átadni a gyerekeimnek. Nagyon szeretem a budaörsi bolhapiacot, mert ott régi, színvonalas gyerekkönyvekre lehet bukkanni, de olvasok nekik kortárs íróktól is. Csukás István egyébként nekünk adta még gyerekkorunkban az egyik régi mesekönyvét – ma is megvan, sőt, nemrég elvittem egy dedikálására is, hogy írja alá nekem. Nagyon meglepődött. A különböző ünnepekre képeslapot is szoktunk küldeni az írónak, „az érdi lányok” aláírással, amire mindig válaszol, és a most megjelent első meséskönyvemből is postáztam neki egy példányt.

– Mondhatni, hogy Csukás István mintájára lett meseíró?

– Nem feltétlenül, de az biztos, hogy ösztönzőleg hatott, és az is biztos, hogy a nővérem és a barátnőm a mai napig ugyanúgy szereti a meséket, mint én, tehát nagy hatással volt ránk a személyisége.

– Gyerekkorában csak olvasott, vagy írt is meséket?

– Tizenöt éves korom körül verseket írtam – mai fejemmel úgy látom, kicsit csapongó és kaotikus írások voltak. Arra nem gondoltam, hogy ez a hivatásom is lehetne – egyébként sokáig nem tudtam, mi is szeretnék lenni. Először gyors-gépírást tanultam, aztán gimnáziumban leérettségiztem, és elmentem adatrögzítőnek az illetékhivatalba. Munka mellett elvégeztem a Gábor Dénes Főiskolát, és informatikusként dolgoztam évekig. Mikor a nagyobbik lányom, a most tizenegy éves Jázmin megszületett, úgy döntöttem, nem megyek vissza – már nem akartam napi tíz órát bent tölteni a munkahelyemen. Elegem lett az ülőmunkából is. Elhatároztam, hogy választok valamilyen kreatív szakmát, ahol én tudom beosztani az időmet – a fodrászat régóta vonzott, így kitanultam ezt a szakmát is. Ahogy Jázmin nőtt, és mesélni kezdtem neki, magam is kitaláltam történeteket, és papírra is vetettem őket. Egyszer, teljesen véletlenül, belebotlottam egy meseíró pályázatba, beküldtem egy mesémet. Sikerrel jártam, így elkezdtem magam is keresni a lehetőségeket. Majdnem mindig pozitív visszajelzést kaptam, így felbátorodtam.

– Lucskos Csumpi, most megjelent könyvének főhőse akkor már létezett?

– Igen, Csumpit úgy öt éve találtam ki. Hogy honnan jött, azt nem tudom. Gyakori, hogy a gyerekeknek mondok valami vicceset, mire ők rögtön azt mondják: anya, milyen jó ez a figura, jegyezd fel, és írjál majd róla mesét! Előfordult az is, hogy Jázmin tanárnője adott pár figurát, hogy róluk írjak. A szomorú sajtszeletelőről, a dadogó diótörőről, az ágy alá esett zokniról és más, megelevenedő használati tárgyról sok mesém született, volt, amelyik megjelent nyomtatásban is.

– Először pályázatokra adott be meséket. Hogy jött a könyv ötlete?

– Meséim illusztrátorával, az érdi Szabó ’Szikla’ Szilárd grafikussal gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt határoztuk el, hogy megjelentetjük a meséimet könyv formájában is. Nagyon rossz taktikát választottunk: úgy gondoltuk, hogy az összes mesét egy kötetbe fűzzük, ám a kiadók visszajelzései azt mutatták: nincs már igény a nagy antológiákra, csak arra, ha egy történet, figura köré épül az egész mesekönyv. Így kiemeltük Csumpit, akit mindketten nagyon szeretünk. Szilárd rajtolta meg nekem a gonosz erdei manó figuráját. Nekem fontos volt, hogy Csumpi valóban úgy nézzen ki, ahogy én elképzelem, és Szilárdnak ez első nekifutásra sikerült. Találkoztam más illusztrátorral, aki felajánlotta, hogy szívesen rajzol a meséimhez, de mikor megnéztem a munkáit, éreztem, hogy az ő keze alól nem az kerülne ki, amit én elképzeltem. A Csumpi-mesék megjelentetése kapcsán egyeztettem másik kiadóval is, ők Szilárd rajzai nélkül képzelték el a meséket, de ezt a lehetőséget hamar elvetettem.

– Milyen figura Csumpi? Meséljen róla egy kicsit.

– Gonosz erdei manó, aki magán kívül senkit nem szeret. Aztán ahogy találkozik a mese többi szereplőjével, és segítséget nyújt nekik a bajban – amit egyébként egyáltalán nem akar –, rádöbben: neki is vannak érzelmei. Zsörtölődő, zsémbes, kicsit mulatságos figura, de nagyon szerethető.

– Hamarosan megjelenik egy másik meséskönyve is, más főhősökkel.

– Igen, a Roland Kiadó ötlete volt a 3 perces mesék sorozat, melynek az első kötete már megjelent, Állatmesék címmel. Hamarosan az én kötetem is a polcokra kerül, csupa kalandos mesét tartalmaz majd. Mikor felkértek, kicsit megijedtem: hogy tudok majd olyan rövid mesét írni, amelyik elkezdődik, és szinte máris véget ér, de mikor nekikezdtem, csak úgy ömlött belőlem a sok kaland, és azt éreztem, hogy nagyon sok ilyen rövid történetet tudnék még írni.

– Szokta tesztelni a két lányán a meséit?

– Persze! Ha pályázatra küldök, kiválasztok három mesét, és megkérdezem őket, szerintük melyik menjen. Hajlamosak érzelmi alapon dönteni – van például olyan mesém, ami a gyerekkoromhoz kapcsolódik, és ez nagyon tetszik nekik; szeretnék mindenhová ezt elküldeni.

– A nagyobb lánya már az ifjúsági irodalmat is élvezheti. Írt már kifejezetten neki mesét?

– Nem, de van olyan mesém, ami jó a nagyobb gyerekeknek is, sőt, kifejezetten öt éves kor felettieknek való. Gondolkoztam már rajta, hogy írok ifjúsági regényt is.

Csumpi zsörtölődő, zsémbes, kicsit mulatságos figura, de nagyon szerethető (Szabó ’Szikla’ Szilárd rajza)

– Ha nem saját „termést” mesél otthon, milyen könyvből olvas szívesen a lányoknak?

– Csenge, aki négy és fél éves, nagyon szereti Anna, Peti és Gergő történetét, lassan kívülről mesélem. A Kippkopp meséket is kedveli. Az esti mesélés nálunk közös családi program, amin a párom is részt vesz: bekuckózunk mind a négyen az ágyba, és jöhet a mese. Szeretem a régi Grimm- és Andersen-meséket is, Jázminnal, a nagylányommal pedig a Harry Pottert olvassuk.

– Szívesen vesz kézbe könyvet egy meseíró lánya, aki otthon folyton hallja a meséket?

– Igen. Van, hogy kicsit oda kell hatnom – sajnos, az ő generációjukat már beszippantotta az okostelefon, az internet. Ezen a területen azért én megszabom a határokat. A telefonos játékok, a tévé megállítják a képzeletet, ráadásul úgy érzem, hogy még mindig nem olvas úgy, mint ahogy kellene. Ezért most minden nap hangosan kell olvasnia, addig, amíg már nem a betűt látja a papíron, hanem a képzelete által vetített képet. Onnantól van értelme az olvasásnak, akkortól kezd szárnyalni a képzelet. Hozzá kell tennem: bár kitűnő tanuló voltam, negyedik év végén ugyanúgy olvastam, ahogy most ő. Engem annyira zavart, hogy nem olvasok tökéletesen és folyékonyan, hogy elhatároztam: leemelek egy vastag könyvet, és elolvasom hangosan. A Jane Eyre akadt a kezembe – mindennap ott ültem előtte, és olvastam, olvastam, fennhangon. Mire vége lett, már úgy tudtam olvasni, ahogy kell. Most Jázminnal céloztuk meg ezt a szintet.

– A meseírás mellett sokszor részt vesz különféle rendezvényeken, ahol beszélget, illetve mesét olvas a gyerekeknek. Fontosnak tartja, hogy találkozzon a közönségével?

– Igen, a személyes találkozás nagyon fontos, hiszen maradandó élmény lehet a gyereknek. Annak örülnék, ha még többet kérdeznének. Legutóbb egy meseolvasó délutánon voltam, egy érdi írószerboltban, és nagyon jól sikerült, március 10-én pedig egy budapesti könyvvásáron dedikálunk Szilárddal. Ahová hívnak, oda szívesen megyünk. Most már jobban rá is érünk, hiszen a mesekönyv megjelenésekor azért bőven volt elfoglaltságunk.

– Részt vesz, vett jótékony kezdeményezésekben is, nem feltétlenül meseíróként.

– Mint fodrász, csatlakoztam a Frizura gyermekeknek, mosolyért elnevezésű akcióhoz, amit egy budapesti anyuka talált ki. Gyermekotthonokban élő gyerekeknek ingyen levágtuk a haját. Két-három érdi gyermek- és családotthonba látogattunk el a barátnőmmel, aki ugyan nem fodrász, de segédkezett nekem, és a gyerekek többsége nagyon örült nekünk.

– Hogy fér bele egy napjába a fodrászkodás, az írás, a gyereknevelés?

– Csak annyi munkát vállalok, amennyit a gyerekek mellett el tudok végezni.

– A fodrászat vagy a meseírás a prioritás?

– A gyerekek. Az egész életemet köréjük szervezem: ha hazajönnek, tanulok velük, elviszem őket edzésre – mindketten akrobatikus tornáznak, Jázmin már versenyszerűen –, így akkor dolgozom, amikor ők iskolában, óvodában vannak. Írni hajnalban szoktam: sokszor ötkor kelek, és mire ők felébrednek, már megírtam egy mesét, de van, hogy hármat is. Napközben is leülök írni, ha úgy adódik. Nagyon jól be tudom osztani az időmet, olyan életet élek, amilyet szeretnék, és a gyerekeimet is arra tanítom, hogy kövessék az álmaikat, és úgy éljenek, ahogy nekik jó. Ne a pénz, az anyagiak határozzák meg az életet, hanem a valódi értékek. Mi sokat utazunk, lakóautóval, és az a pillanat, mikor reggel kinyitod az ajtót, és ott van előtted a tenger, na, az a pillanat például valódi érték.

– Hosszabb utakat is tesznek így?

– Igen, voltunk már egy hónapot Korzikán, Szardínián… Ott még a szállásért sem kell fizetni, bárhol meg lehet állni. Horvátországba minden évben visszatérünk, ha csak pár napra is. A párom ipari alpinista, az ő nagy vágya volt a lakóautó. Hozzájutott olcsón egy kimustrált darabhoz, még motorja sem volt, és rendbe hozta. Nagyon jó így utazni – nekünk nincs szükségünk szállodára, még apartmanra sem. Természetesen visszük a gyerekeket is. Amikor Korzikára mentünk lakóautóval, Csenge még nem volt egy éves – sokan mondták, hogy merem elvinni őt egy hónapra? Mondtam, hogy még anyatejet eszik, az mindig nálam van, mi, a szülei vele vagyunk, hát mi baj érheti?

– Visszatérve a meseíráshoz, Csumpi folytatását nem tervezi?

– De igen, a történet nincs lezárva, és született is a megjelenés óta egy új Csumpi-mese. És van egy új könyvötletem is: egy professzorról szólna, aki üldözi a laboratóriumából megszökött, szemtelen kis füstöt, eközben születnek a kalandok. Az ötlet Szilárdnak is nagyon tetszett, de még nem „szülte meg” a figurát.

– Meg lehet élni a meseírásból?

– Elsőkönyves íróként nem. Kevesen tudják: az elsőkönyveseknek „beugrót” kell fizetniük azért, hogy megjelenhessenek – a kiadó nem vállal kockázatot, és azt, hogy a könyved bekerül a boltok polcaira, meg kell fizetned. Persze, ha valaki már ismert, már jobbak a feltételek. De úgy vélem, nagyon sok jó írás vész el amiatt, hogy a kezdő írók nem tudnak hozzájárulni a kiadáshoz. Megjegyzem egyébként, hogy a pályázatok zöménél is van anyagi hozzájárulás.

– Önök mégis belevágtak Csumpi történeteivel.

– Mi mást tehettünk volna? Úgy döntöttünk Szilárddal, hogy követjük az álmainkat, és belevágunk. Nem gondoljuk, hogy feltétlenül meg fog térülni, de bízunk benne, hogy a következő köteteknél már jobbak lesznek a feltételek.

– Említettük már a nővérét. Érdemes megjegyezni, hogy ő is írt korábban egy könyvet.

– Igen, a női meddőségről. Készülődik a második könyvre is, de nagyon kritikus magával szemben, és még javítgatja. Ő egyébként magánkiadásban jelentette meg a könyvét, nagyon jó visszhanggal. Hiánypótló volt az első kötet, mert a meddőség lelki hátteréről szól, és ebben a témában nem jelent meg korábban könyv a piacon.

– Ön nagyon sok pályázaton ért már el helyezést. Mire a legbüszkébb?

– Minden megjelenésre büszke vagyok, ahogy arra is, ha valahol gyerekeknek olvashatok fel a meséimből, hiszen mindegyik kedves valamiért.

 (Érdi Újság)