Hiába temetik időről időre az operát, mindig lesznek szép hangú, énekelni akaró emberek, s lesz értő és rajongó közönségük – véli Kincses Veronika Kossuth- és Liszt Ferenc díjas énekesnő, aki a városi könyvtár Zenei klubjának vendége volt. Az ismert művésszel Lehotka Ildikó beszélgetett.

Kincses Veronika mesélt gyerekkori emlékekről, a Magyar Rádió gyermekkórusáról, vagy a Turandot hercegnő statisztaként hordozott fátyláról, s az 1968-as Ki mit tud?-ról, ahol naná, hogy nem népdalcsokorral, hanem a turáni hercegnő áriájával állt a bírálók elé és lett első. Szólt egyéb motivációkról, de legfőképpen arról a gyerekkori meggyőződéséről, hogy neki énekesnek kell lennie. Útja a konzervatóriumon, majd a Zeneakadémián keresztül vezetett a budapesti Operaházig és a külföldi színpadokig, koncerttermekig és lemezstúdiókig.

A családi életet is sikeresen egyeztette össze a szakmával, pedig az ő idejében nem volt megszokott, hogy egy fiatal énekesnő gyermeket vállaljon. Neki sikerült, nem vált a karrierje kárára, s fia sem szenvedett hiányt – még ha neki néha volt is kis lelkiismeret-furdalása – szeretetben és gondoskodásban.

Izgalmas, kulisszatitkokba beavató, olykor humoros történetek sorjáztak a beszélgetésben, de igazán magával ragadó az a mai kesergéstől hangos világunkban ritka, derű és elégedettség volt, ami a művésznőről sugárzott, s szavaiból kicsengett, s melynek őszinteségét eszünkbe sem jut megkérdőjelezni: „mindent megkaptam az élettől, tapsot, családot, szeretetet…”