Hősi halottaira emlékezett Érd vasárnap délután, a magyar hősök emlékünnepén, az ófalusi emlékműnél. T. Mészáros András polgármester az ünnep eredetéről és a megemlékezés fontosságáról, Stencinger Norbert történész pedig a hősi halált halt katonák örök érvényű üzenetértől, tanításáról beszélt: a hitről és a közösségért való tenni akarásról.

A magyar hősök emlékünnepén, május utolsó vasárnapján azokra a katonákra és civilekre emlékezünk, akik életüket adták a hazáért. Az elesett magyar hősök emlékezetét először 1917-ben iktatták törvénybe, és 1944-ig minden évben nagyszabású megemlékezéseket tartottak. 1945-ben még megemlékeztek a hősök napjáról, 1946-tól azonban elmaradtak a hivatalos megemlékezések. A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló 2001. évi törvény ismét a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánította május utolsó vasárnapját.

Érden az ófalusi Hősök terén, az I. és II. világháború érdi áldozatainak emlékművénél rótta le tiszteletét a város azok előtt, akik az életüket adták Magyarországért.

T. Mészáros András polgármester köszöntőjében felidézte az emléknap törvénybe iktatásának, majd eltörlésének és újbóli elrendelésének történetét, hangsúlyozva: fontos emlékezni, mert ezek a napok teszik világossá és egyértelművé nemzeti hőseink példáit.

– Hazaszeretetet, családszeretetet és hűséget tanulhatunk elődeink példáiból, illetve szüleinktől, történelmünkből, de a hősiesség olyan jellemvonás, amelyet konkrét helyzet, olykor csak egy-egy pillanat szül. Ezek a példák nevelik erőssé a hazaszeretetet, azt a leírhatatlan és felbecsülhetetlen érzést, ami hőseink szívében és lelkében kitéphetetlenül sarjadt. Ezek a példák, ezek a tettek, ez a közös történelmi tapasztalat és emlékezet szervezi nemzetté a közösséget – hangsúlyozta köszöntőjében T. Mészáros András polgármester.

Stencinger Norbert történész megemlékező beszédében Herczeg Ferencet író szavait idézte: aki háborúban leli halálát, az a nemzetért hozta meg a legnagyobb emberi áldozatot, jogot nyert az utódok hálás kegyeletére, és a nemzet halottja.

– Mit üzenhetnek nekünk, a XXI. század emberének a XX. század elején és közepén hősi halált halt katonák? Nem is képzelnénk, mennyi örök érvényű igazságot tanítanak meg nekünk. Az egyik, talán legfontosabb, a közösségért, a csoportért való tenni akarás, ami példaértékű, ahogy az a hit is, amivel ezek az emberek az otthonuktól több ezer kilométerre, borzasztó körülmények közt harcoltak. Ezt ép ésszel, megfelelő hit nélkül kibírni lehetetlen. Ki miben hitt? A visszaemlékezéseket olvasva látható: mindenkinek megvolt a maga hite. Haza fogok menni, láthatom a gyermekemet, látni fogom a feleségemet, végig fogok sétálni a falum főutcáján. Ha elmondok egy miatyánkot, talán megsegítenek föntről. Ha nem lett volna hitük, hogy hittek volna annak a Sipos ezredesnek, aki a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred parancsnoka volt, amikor 1915. július 18-án már nem tudott mit mondani a katonáknak a sokadik olasz rohamban, csak annyit kért tőlük: „Csak még egyszer előre!” Mondhatott volna hangzatos beszédeket, de csak ennyit mondott. Csak még egyszer előre. A mindennapok során hányszor segíthet át minket is ez a mondat? – tette fel a kérdést Stencinger Norbert, aki egy I. világháborút megjárt katonatiszt szavaival zárta szavait: „Az ember azt hinné, hogy a katonának nincs szíve, nincs senkije, sem ember, sem földöntúli lény, aki hatni tudna rá. Bizony van a katonának szíve és istene is (…), de a háborúban az ember szíve, amit önmagában rejteget, megkeményedik. (…) Vérontás után is észre tér az ember, és megtisztul. Felsóhajt a katona, hogy embert ölt. Rettenetes ez a tudat, rettenetes, különösen annak, aki az emberben az embert tekinti. Aztán letérdel a hideg földre, és megkeresi az Istent”.

A május 27-ei rendezvény koszorúzással zárult. A megemlékezésen közreműködött a Vörösmarty gimnázium Vox Juventutis vegyeskara, illetve a Lukin fúvószenekar és a Vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület.

Fotók: Boros Sándor