“A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az „ilyen” szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lehetni”, írta Eszterházy. A fenti szavak már valószínűleg beivódtak minden olvasó zsigerébe. A költészet napján itt, nálunk mások más szavait, költeményeit olvashatják el az IRKA jóvoltából.

KÖSZÖNTŐ

Tán nincs is a világnak olyan magyarok lakta zuga, ahol ne ünnepelnék meg a költészetet József Attila születésnapján, április 11-én.
A költészet a gondolat, az érzelem, a zene és a kép együttese. Nálunk a Poly-Artban ez különösen igaz, a társművészetek szoros kapcsolata adja a mi sokszínűségünket.
Az érdi Irodalomkedvelők klubja, az IRKA-kör autodidakta alkotói pedig érdiségünk egyik legjellemzőbb, legmeghatározóbb közössége, akik méltók a bemutatkozásra.
Daróci Lajosné
klubvezető

Kósa Márta:

A VILÁGOSSÁG FELÉ…

Szavak

mondatok

porszem betűk

sosem írhatják le pontosan

a

gyönyörűt

selymei éjszakai sötétnek

feszülnek

kertünkre árnyak települtek

szélszárnyak csapódnak

széjjel szakadó felhők alatt

Dunában

s

fent

az

égen

moccanó

vöröses

bíbor

vonalak

fák

erdők

fekete jégmerev ágak

őrtállói a néma világnak

lassan terebélyesedő sugarak

mosdatják aranyra a hallgatag partokat

távoli a lárma

egyetlen

madárka

köszönt

tavaszt

szél

tépi

ünnep

reggelén

égi függöny földig omló ráncait

simuló kedvvel nézem a csodát

villanó bátor fények

hasítják ketté

az

ég

kopottas

fekete bársonyát.

Nagy-Rakita Melinda:

HIÁNYZOL

Mint az a félig elszáradt levél a japánbirsen
Ami mindjárt földet ér
Olyan vagyok nélküled
Hiányoznak belőlem a csöndek
A meghitt ébredések
A világmegváltó tévedések
Csak vagyok
Magamban
Mint az a csodás furcsa jégcsap az ereszen
Amely vízzé válik reggelre
Olyan vagyok nélküled
Hiányoznak a fájó ölelések
Az álomba merülések
Az elhallgatott kérdések
Csak vagyok
Magamban
Enciklopédia vagyok címszavakba szedve
Bennem van minden
Mégis üres vagyok nélküled
Kicsúsztak a legfőbb szavak
Törlődött a nyár és a tavasz
Csak vagyok
Magamban
Mert hiányzol

Habos László:

HA A TIED VAGYOK                 

Ha a tied e világon minden,
akkor én is a tied vagyok,
és akkor a tied minden vétkem
és e megkésett ébredésem,
akkor a tied minden elhullajtott könnyem
és parlagon hagyott földem,
akkor a tied minden ki nem mondott szavam
és haragom, mely tehetetlenségemből fakad,
akkor a tied a megsebzett kegyelem
és minden torkomban rekedt felelet,
akkor a tied elnehezült szótlanságom
s minden áhítattal mondott imádságom,
akkor a tied elárvult kicsinységem
és angyalszárnnyal takart emberségem.

Móczár Csaba:

NOVEMBERI NAP

Őszi szél füvet fésül,
felhővel takaródzik
a gyengülő nap.

Eső áztatta házfal
lecsorgó verítéke
pocsolyát itat.

Sárruhát ölt utca és
tér. Levegőt ölelnek
nyirkos ködkezek.

Sárba bakancsom, tollam
papíron hagy nyomot, majd
én is köd leszek.

Szabó Aida (Jampa drolma):

MIRHA KÖNNYE

(parafrázis)

„S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: „Leányom”,
s hozzá ő hogy „Apám”, így szól, nevet adva a bűnnek.”
(Ovidius: Átváltozások 10. könyv Myrrha Fordította: Devecser Gábor)

Kert fehér lilioma, fekete lilioma

se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.

Fogant varázs; vált sudár fává, ágai s lomb

terebélye fedte szennyes testét, lelkét,

takarta el tejtől duzzadó telt keblét

s átkos érzés, titkon lopott éj gyümölcsét.

Mirha könnye-gyöngye záporként megeredt,

benne fürdött fertőben fogant gyermeke,

s emlékcseppben fázott, didergett gyökere:

Se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt

volt, mikor apja kezét nyújtotta felé,

kertje karcsú, zsenge liliomának.

Orcáján huncut mosolygödröcskék nyíltak,

pír égette testét, pír égette lelkét,

izzó parázs ébredt katángkék szemében…

hiszen rég kín, vágy férge rágott szívében.

Évről évre, éjről éjre a kísértő

horga tiltott álma fonalát sodorta,

nap tüze edzette, szorosra bogozta

– tövises ágboga sem téphette széjjel.

Egyszer egy éjjel, s még egy és még egy éjjel…

örvényszájú vágy vörös száját tátotta,

bűnös-bűvös fátylát Hold szarvára dobta:

vér vérével, mag a magjában virágzott…

gyertyafénye lobbant, bűnére világlott.

Erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom,

erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom!

kert fehér lilioma, kert vörös lilioma

se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.

Jaj, mit vétett, jaj, a rabolt buja éjek,

mézes csókok, édes bókok… jaj, mit vétett!

tiszta érzést, szűz szemérmét eltiporta,

hattyúfátylát bepiszkolta, bemocskolta.

Erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat,

erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat!

Kert fehér lilioma, kert törött lilioma

se élő, se holt, és mégis élt, mégis holt.

Űzte apja kínja, mély fájdalma, kardja:

futott, vonta öle terhét, kerge álmát…

könny, idő sem mosta-oldta szégyen árját,

élete, halála… s magát nem oldozza

soha, soha nem lesz irgalma… nyugalma!

Kert fehér lilioma, fekete lilioma

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.

Kreischer Nelly:

HAIKUK
Pillámra tévedt
hópehely vízcseppé vált.
Megkönnyeztetett

Ősz fáradt fénye
vastag templomoszlopon
semmivé tűnik

Magamban ülök,
tűzrakóhelyem hideg.
Ó, északi szél!

Elnyúlt árnyékok
színes avarban úsznak.
Ősz íz a számban.

Vándorbotomon
batyumban tálkám, tollam.
Lelkem már szabad!

Tarnócziné Barabás Irén:

KÉSŐ ŐSZI ESTE

Monokróm színek

burkolnak be  és válnak

láthatatlan részévé

a tájnak.

Észrevétlen én is belesimulok,

leszek akaratlan része

az osonva érkező

ködfátyolos éjnek.

Az ablakpárkányon

halkan dobol az eső,

üres már a kerti madáretető.

Csapzott verebek most

nem csivitelnek,

rigók, galambok is

oltalmat keresnek.

Az égbolt már nem

csupa ígéret,

szürke, vigasztalhatatlan,

mint néha az élet.

Tócsákban áll a víz

kinn a kertben,

egyikben egy árva labda,

elfeledetten.

Nem hull már le több

pörgő levél a fákról,

mert vacogva fáznak a vázak,

és fakó homály

a messzi-messzi távol.

Átölelném a szürke felhőkből

átszüremlő gyenge fényt.

Magamnak.

Visszatartanám és megőrizném

a tavasznak.