A helsinki ifjúsági EB-n elért eredményeinek köszönhetően ismét Milák Kristóf nevétől hangos a hazai és nemzetközi sajtó. Azt már kevesebben tudják, hogy nem a finnországi verseny volt az egyetlen akadály, amit sikerrel vett a közelmúltban. A tárnoki fiatalemberrel a nemrég letett érettségiről, az előtte álló versenyekről, továbbtanulásról, és arról beszélgettünk, mennyire fér bele mostanság az életébe a kikapcsolódás, a szórakozás, és mennyire érzi magát „celebnek” egy-egy sikeres nemzetközi verseny után.

– Pár nappal az érettségi után, és pár nappal a finnországi ifjúsági Európa-bajnokság előtt beszélgetünk. Hogy sikerültek a vizsgák?

– Jól, sőt, elmondhatom, hogy a vártnál is jobban, ha figyelembe vesszük, hogy mennyit tudtam készülni rá.

– Segített valaki a felkészülésben?
– Igen, a tanáraim – a Gárdonyi gimnáziumi tagozatára jártam, mint magántanuló – segítettek.

– Merre tovább, hol készülsz továbbtanulni?
– Az Edutus Főiskola gazdálkodás és menedzsment szakán. Gondolkodtam a Testnevelési Egyetemen is, de mivel nem szeretnék sem edző, sem gyógytornász lenni, és nincs igényem arra sem, hogy emberekkel foglalkozzak, úgy érzem, ez nem az én utam. A gazdálkodásmenedzsment viszont annál inkább érdekel.

– Hogy tudod majd összeegyeztetni az úszást a tanulással?
– Ahogy a gimnáziumot, nem lesz semmi különbség, talán csak annyi, hogy egy kicsit máshogy lesznek az órák, de az edzéseim változatlanok lesznek. Persze a főiskolát illetően még nincsenek tapasztalataim, majd meglátjuk…

– Sokszor nyilatkoztad már korábban, hogy a szüleid nagyon sokban segítették a pályafutásodat. Ez ma is így van?
– Igen. Édesanyám világéletében ápolónő volt, édesapám pedig vagyonőr. Mikor kisebb voltam, mindig eljöttek a versenyeimre, és mostanság is ott vannak a fontosabb hazai megmérettetéseken. Tárnokon lakunk, és amíg nincs meg a jogsim, addig ők hoznak-visznek az edzésekre. Ez már nem lesz sokáig így, elkezdtem a jogosítványt, igaz, most a versenyek miatt lesz egy hosszabb kihagyás. A szüleimre visszatérve, rengetegszer kikérem a véleményüket, legyen szó szponzorációról, vagy ha valamit alá kell írnom, sőt, egy csekk kitöltése estén is – hiszen ezeket az egyébként alapvető dolgokat nem tanítják az iskolában.

– Hogy kezdtél el úszni egyáltalán? Családi indíttatásra?
– Édesanyám megkérdezte, szeretnék-e megtanulni úszni, én meg igennel válaszoltam. Egerszegi Kláránál, a Mazsola tanuszodában kezdtem, hatéves koromban. Lementem és ottragadtam.

– Fel sem merült más sportág?
– Nem. Próbáltak elvinni focizni az oviban, de úgy emlékszem, nem sikerült.

– A gyerekek többsége, miután megtanult úszni, felhagy ezzel a sporttal. Nálad hogy lett az úszástanulásból versenysport?
ؘ– Én ezt sosem tekintettem hobbinak. Tanultam, mellette edzettem, és évről évre jöttek az eredmények. Ami aztán nagyon beütött, az a 2015-ös Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál, a 2016-os Európa-bajnokság, illetve a tavalyi év is. 2015 óta már valóban látom értelmét, hogy úszom.

– És előtte? A gyerekek néha egyik pillanatról a másikra elveszítik a motivációjukat, lelkesedésüket, és ha nincs, aki-ami hajtsa őket előre, könnyen abbahagyják.
– Rendszeresen kaptam megerősítést, hogy jó az, amit csinálok, van hozzá tehetségem. A szüleim mindig azt mondták: magamat győzzem le, ne azzal foglalkozzam, ki hányadik, dobogóra állok-e vagy sem. A magam idejét javítsam meg, ne a máséval foglalkozzam, és akkor szépen, fokozatosan előrejutok. Ez be is vált. Jobb ez a hozzáállás, mint amikor a szülők elvárják egy tizenkét éves gyerektől, hogy olimpiai bajnok legyen, és a mielőbbi eredmények miatt másik egyesületbe igazoltatják, tönkretéve ezzel az életét.

– Kellett azért biztatni néha, hogy lejárj edzésekre?
– Hát persze! Mentem volna játszani, a barátokhoz, minden más elfoglaltságom lett volna, de a szüleim odafigyeltek arra, hogy ne lógjam el az edzéseket.

– Sokan akkor hagyják abba a versenysportot, amikor az már egyre több áldozattal jár, például hajnali kelésekkel…
– Hát azt megszokni nem lehet, én legalábbis a mai napig sem tudtam. Úgy kell ezt felfogni, mint amikor munkába jár az ember: csinálni kell, és senkit nem érdekel, hogy neked ez nem esik jól. Egy átlagos napon háromnegyed ötkor kelek, háromnegyed hattól fél nyolcig edzés. Mikor még gimis voltam, nyolctól suliba jártam, mondjuk kettőig, aztán háromtól fél hétig ismét edzés.

– A tanulás, no meg a szórakozás, kikapcsolódás hogy fért, fér bele az életedbe?
– Magántanuló voltam, így nem kellett napról napra készülnöm, de persze bejártam az iskolába. Ami a bulikat illeti, amikor nem volt verseny, felkészülés időszak, akkor elmentem, illetve elmegyek, de a „most elmegyünk inni” típusú bulik sosem vonzottak. Ha elmegyek valahová szórakozni, akkor annak legyen értelme. Persze előfordult olyan is, hogy szívesen ott lettem volna valahol, de nem tudtam, mert edzenem kellett. Valamit valamiért.

– Nem lógtál ki az osztálytársaid közül?
– Maximálisan, de mit tehettem volna? Persze vannak, voltak barátaim, az osztályomból, évfolyamomból is. Mindig találtam olyan embereket a környezetemben, akik szimpatikusak, akikkel beszélgetni lehet. Ami a magánéletemet illeti, az ugyanolyan átlagos, mint bárki másé.

– Nem érzed magad „celebnek”?
– Egyáltalán nem, és ezt nem is tartom fontosnak. Persze, jólesik, ha megismernek az utcán, de átlagos életet élek, és nincsenek olyan sztorijaim, amiket felkaphatna a bulvársajtó.

– Internetes kapcsolattartás, közösségi oldalak? Mekkora a szerepük az életedben?
– Semekkora.

– Pedig biztos sokan írnak neked, olyanok is, akik nem ismernek.
– A vébé után rengetegen, de aztán ez alább maradt. A hozzászólások 95 százalékára válaszoltam, a többi olyan témában, hangnemben íródott, hogy azokat inkább megjegyzés nélkül hagytam…

– Lehet, hogy hamarosan megint özönleni fognak a rajongói hozzászólások, hiszen három fő versenyen indulsz nemsokára.
– Igen, július elején junior Európa-bajnokság, augusztusban felnőtt Eb, aztán ősszel jön az ifjúsági olimpia. Az ifi Eb-n egy csomó számot elvállaltam, próbálom kihozni magamból a legjobbat, és lehetőleg minden számban dobogós, sőt, néhányban első helyezett lenni. És ott vannak a váltók is; fel szeretném mérni magam, hogy mennyit bírok valójában. Hiszen az ifi országos bajnokság, valljuk be, nem valami nagy szám, legalábbis nekem. Ha ugyanolyan színvonalon tudnék teljesíteni az ifi Eb-n, mint az ifi ob-n, akkor boldogan jönnék haza. Ami a felnőtt Eb-t illeti, egyelőre a pille-számokban neveztem, és van két-három váltó, amire beneveznek. Lehet, még több egyéni számban nevezek, ez attól függ, hogy sikerül az ifi Eb. Az ifjúsági olimpián még nem tudom, milyen számokban indulok.

– Mennyi szabadidőd lesz a versenyek között?
– A felnőtt Eb után lesz egy-két hét pihenés. Az ifjúsági olimpia októberben lesz, de mi már korábban, szeptemberben kimegyünk, mivel az úszás kezd.

– Nem sokat pihensz a nyáron.
– Nem szokásom. De azért meg szoktam oldani: ott vannak a hétvégék, azok a napok, amikor csak egy edzés van… Mostanában azért igyekszem több programot is szervezni magamnak, azokra napokra, órákra, amikor nincs edzés. Ez egyelőre jól működik. Ami a nyaralást illeti, mostanában nem jut rá időm.

– Pedig szerettem volna megkérdezni, hogyha mondjuk a Balatonon, vagy a tengerparton nyaralsz, kikapcsolódásként úszol-e?
– Fúj, nem! A Balatonra nem a víz, hanem a baráti társaság miatt megyek. A tenger, az más, ott vannak a hatalmas hullámok, lehet szörfözni…

– Van kedvenc helyed, ahová szívesen visszajársz? Kikapcsolódásra gondolok, nem versenyre.
– Pedig pont egy edzőtábor-helyszínt fogok mondani: Hódmezővásárhely. Nem tudom miért, de onnan nem tudok elszakadni. Nagyon jó ott lenni. Rengetegszer voltam ott versenyen, illetve edzőtáborban, és nem tudom megunni azt a várost. Nem tudom megmondani, miért jó ott, de mindig örömmel megyek. Ami külföldet illeti, nagyon megragadott Thaiföld, ahol egyszer edzőtáboroztunk.

– Amikor külföldön versenyzel, edzőtáborozol, mennyit látsz egy adott országból, városból?
– Ez az adott eseménytől függ. Most például az ifi Eb-ről már aznap éjjel hazajövünk, így Finnországból nem fogok sokat látni. Izraelben kint voltam az Eb-n, ott sem láttam nagyon semmit, a versenyintézményen kívül. Igaz, ott közvetlenül a szállásunk előtt volt a tenger, így oda le tudtunk menni. Izraelben korábban edzőtáboroztam is, akkor úgy szervezték a programot, hogy sok helyre eljutottunk.

– Egy laikus kérdés: a víz, amiben úszol, mindenhol ugyanolyan?
– Nem. Néha azt érzem, hogy a víz máshol sűrűbb. És vannak gyorsabb medencék, amelyekben könnyebben lehet haladni, kevésbé klórosak. Nincs két ugyanolyan medence.

– Számon tartod, hányszor álltál a dobogó legfelsőbb fokán?
– Az elmúlt négy évet tudom felidézni, már ami a versenyeket illeti, de ezt nem tartom számon. Azt tudom, hogy mára úgy ötszáz érmem lehet. Régebben szinte minden héten volt egy verseny, ahol jó helyezéseket értem el.

– Ha három érmet ki kellene emelned a vitrinből, melyik lenne az?
– Kettő van: a száz pille, és a kétszáz pille, a tavalyi vébéről és a debreceni országos bajnokságról.

– Van példaképed? Cseh László?
– Nem volt soha példaképem, bár ismerem az nagy úszók eredményeit, Cseh Laciét is. De ilyen motivációra soha nem volt szükségem.

– Mégis, nem mindennapi érzés lehet egy olyan úszót legyőzni, akinek gyerekként még a tévé előtt drukkoltál…
– Az a helyzet, hogy én soha nem néztem a sportközvetítéseket, még az úszást sem, csak a meséket, no meg a Forma 1-et. Még az olimpiákat sem. A nagy úszók versenyeit láttam persze, de csak utólag, és már szakmai szemmel néztem.

– Van-e sportbarátság két úszó között, vagy ellenfelek vannak?

– Persze, hogy van, de azt azért el kell mondani, hogy az azonos versenyszámokban jól szereplők nem valami nagy barátok.

– Neked adományozta idén az Érdi Sport Díjat a város közgyűlése. Milyen érzés volt átvenni egy városi kitüntetést?
– Nagyon jólesett, hogy elismerték az eredményeimet.

– Tekintsünk egy picit előre: van-e valamilyen nagy vágyad, amit szeretnél elérni?
– Nincs. Én mindig az előttem lévő feladatra koncentrálok. Sokan kérdezgették, várom-e már az olimpiát, nagyon készülök-e rá, de igazából úgy vagyok ezzel, hogy majd akkor foglalkozom az olimpiával, amikor kell. Addig még sok verseny, feladat áll előttem.

(Érdi Újság)