A Kutyavári országzászlónál tartották a trianoni békeszerződés aláírásához kötődő városi megemlékezést a nemzeti összetartozás napján. Az 1920. június 4-én aláírt szerződés következményeként Magyarország elvesztette területének kétharmadát és lakosságának a felét. Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította ezt a napot a nemzeti összetartozás napjává. Az érdi megemlékezésen a jelenlévők elénekelték a Himnuszt, valamint a  Vörösmarty Mihály Gimnázium tanulói versekből összeállított műsorral készültek. T. Mészáros András polgármester pedig megemlékező beszédet mondott. A rendezvény koszorúzással zárult.

T. Mészáros András polgármester beszédét teljes terjedelmében az alábbiakban közöljük. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Emlékező Közösség!

„A magyarságot sújtó sorscsapásokhoz: minők a mohácsi csata, a világosi fegyverletétel voltak, sorakozik az a veszteség, mely Magyarországot a lefolyt világháborúban s az azt befejező trianoni békével érte. 1920. június 4-e, a békeszerződés aláírásának napja, katasztrofális jelentőségű hazánkra nézve. E napon vesztettük el Magyarország területének kétharmad részét, lakosságának több mint felét; megfosztottak bennünket szabad mozgásunktól: a nyílt tengertől; elvesztettük az eredményes fejlődés alapjait képező természeti kincseink óriási tömegét, úgyhogy a megmaradt területen csak erőink végső megfeszítésével, szorgalmunk és igyekvésünk hatványozott fokozásával leszünk képesek állami létünket fenntartani. A tőlünk elszakított területeken újonnan alakult, illetve nagyra növekedett államok, akiket zsákmányolásuk mindig remegésben tart, függetlenségünket folyton veszélyeztetik s így megmaradásunk és boldogulásunk fokozott odaadást, szakadatlan áldozatkészséget követel.”

Az erdélyi születésű Teghze Gyula nemzetközi jogász, egyetemi tanár kezdte e gondolatokkal Trianonra emlékező beszédét 1932-ben. Ma, 2015-ben, a Nemzeti Összetartozás Napján, amelyet Trianon-emléknapként tartunk számon, erre a diktátumra, Európa legsötétebb, legostobább politikai aktusára emlékezik a magyarság.
Megütközésünk, értetlenségünk és felháborodásunk ma sem kisebb, hiába telt el e gyalázatos döntés óta majd’ egy évszázad.

A békediktátum által érintettek egyike sem szenvedett oly mértékű méltánytalanságot, mint mi.
A jog és igazságosság helyett, amelyet Wilson, az Egyesült Államok akkori elnöke ígért, és amit a háborút lezáró tárgyalásokon kért is a felektől, a legigazságtalanabb elnyomás és jogfosztás nyert teret. Történészek sora elemezte már az oda vezető utat, az okokat. Kezdve egy olyan háborúban való részvételtől, amely nem állt Magyarország érdekében; folytatva a „vörös” uralommal, amely az európai kormányokat szembefordította hazánkkal.

És az okok között kiemelkedő helyen szerepel az elhibázott katona-politika, amely szétzavarta a magyar katonaságot s ezzel teljes katonai csődöt eredményezett. A hadseregről való lemondás döntő hibának bizonyult. A fegyverszüneti egyezmény megszegésével cseh, szerb és román csapatok előre birtokba vehették azokat a területeket, amelyeket később a trianoni békediktátum szentesített.

A magyar kormány és a hazánk küldöttségét vezető Apponyi Albert is úgy nyilatkozott, hogy csakis a későbbi revízió reménye alapján került sor a békeszerződés aláírására. A Wilson amerikai elnök által ígért igazságos béke illúzió volt. Az önrendelkezési jog csak a győztesekre vonatkozott.

Valójában Nagy-Britannia és Franciaország érdekei döntöttek Trianonban. Magyarországot részekre szaggatták. Hazánk területe 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre apadt. Ma már nem létező államok: Csehszlovákia 63 ezer, Jugoszlávia 63 ezer négyzetkilométert kapott, Románia pedig 102 ezret, többet, mint a maradék Magyarország területe. Még Ausztria is, bár ugyanazon az oldalon állt, mint mi, 4 ezer négyzetkilométer területet kapott.

A trianoni béke csak 40%-ban követte az etnikai határvonalakat, 60%-a mélyen benyúlt a magyar lakta területekre. Az új határok városokat, településeket vágtak ketté, a határon túlra került magyarok szó szerint egyik napról a másikra jutottak kisebbségi sorsra. Mindezzel olyan sebet ütöttek a magyar nemzeten, amely máig nem hegedhetett be.
Tisztelt Emlékezők!

A vesztéség, amely 95 évvel ezelőtt a magyarságot érte, oly mértékű, hogy fel sem sorolható. De a seb, ha fáj is, emlékeztet. Emlékeztet arra a kötelességünkre, melyet a szülőföld szentsége ír elő mindannyiunknak: megtartani az általa rendeltetett közösséget.

Ahogy Székelyföld szülötte, Tamási Áron írta: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” Nincs hát az utókor számára fontosabb feladatunk, mint megőrizni a közösség erejét, megtartani a közös nyelvet, amelyen mind ugyanúgy értjük a szavakat.

Ez az az erő, amelyeket egyetlen szerződés, egyetlen diktátum sem tiporhat el. Bárhol is kérdeznénk, akár Székelyföldön, akár Kárpátalján, akár a Felvidéken, akár a Vajdaságban, vagy a tengeren túl, mindenhol azt mondanák: Tamási Áron magyar író. Ez a nemzet közösségének ereje, a nyelv, amelyet mindannyian értünk. Magyarország ilyen értelemben mementó. Határait a túlélő emlékezet őrzi. Őrzi és figyelmeztet: sem másoktól, se a saját sorainkból nem engedhetjük magunkat csonkítani. Pedig megpróbálják ma is Európában – még ha másképpen is. Szuverenitásunkat csorbítva, saját hatalmi érdekeik szerint igyekeznek ránk kényszeríteni újabb és újabb „trianoni” határokat.

Megszabják, miről gondolkodhatunk, miről beszélgethetünk.

Arról győzködve közben, hogy az ő érdekeik – a mi érdekeink. S e törekvéseknek mindig vannak idehaza támogatói.
Ostobaságból-e, gyávaságból vagy árulásból, mindegy is. Ők, akik lenézően mindig oktatnának minket, ők azok, akik soha nem tanulnak.

A már idézett Teghze Gyula mondta emlékező beszéde végén: „az igazság útban van, s ezen az úton el fogunk mi is oda jutni, hová minden vágyunk, minden törekvésünk vezet: Magyarország integritásához, egész Magyarország feltámadásához!”

Az Isten áldja meg a Magyarországot!
Az Isten áldja meg Önöket.

fotók: Boros Sándor