Tanár úr kérem!

Felmenői közt sok volt a pedagógus, ő maga is ezt a hivatást választotta, bár kacsingatott a nyomdászat felé is. A főiskola után ott helyezkedett el, ahová nyolc évig járt: a négyes – ma Batthyány – iskolában. Tanárból igazgató-helyettes, majd igazgató lett, kollégáival együtt sportiskolai osztályokat alakított ki. Diákjai azóta számos sportelismerést szereztek. Március 15-én Érd Városáért kitüntetéssel ismerték el több mint negyvenéves munkáját. Rozgonyi Jánossal beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

– Érden gyerekeskedett?

– Három éves voltam, mikor a városba költöztük Vácról. Itt sikerült a szüleimnek házat találniuk. Szerényen éltünk; édesapám tanár volt, földrajz-történelem szakos, a XI. kerületben tanított, édesanyám pedig a MÁV-nál dolgozott. Apai ágon egyébként nagyon sok tanár volt a családban. Apám másodállást is vállalt: mozigépész volt, amihez szintén megvolt a végzettsége. Több helyen is vetített játékfilmeket: a Móra iskola helyén, a nagyállomás kocsmaépületében, Ófaluban, Érdligeten. Akkoriban ez a szórakozás igen népszerű formája volt.

– Ön is elkísérte?

– Hogyne! A rossznyelvek szerint a mozielőadások alatt tanultam meg olvasni – ebben az időben még feliratos filmek voltak. Nem is volt ez rossz: a gyerekeket így ösztönözték arra, hogy megtanuljanak olvasni. Sok meghatározó filmélményem volt: a Chaplin-mozik, A púpos, A Notre-Dame-i toronyőr… Egyébként nemcsak néztem, hanem segédkeztem is, sőt, a 16 milliméteres filmet megtanultam vetíteni is. Nekem ez mulatság volt, édesapám azonban szükségből vállalta ezt a munkát: nagyanyám lebénult, édesanyám ápolta, akinek így otthon kellett maradnia. Apámnak muszáj volt több lábon állni, több helyen dolgozni. A technikát egyébként bevitte az iskolába is: a diákjainak is filmet vetített, igaz, nem romantikus vagy kalandfilmeket, hanem az iskolai filmintézettől kölcsönzött darabokat.

– Édesapja Budán tanított, ön hova járt iskolába?

– A Batthyány elődjében tanultam. Még nem ebben az épületben, hanem abban, ahol ma a Móra iskola van. A mostani, Fácán közi épületbe 1979-ben költöztünk be, de akkor én már nem diák voltam, hanem tanár. A Holló közben lévő iskolában már nagy volt a zsúfoltság, délelőtti-délutáni munkarendben tanítottunk, hogy valahogy elférjünk. A forfaelemekből épített új iskolát egyébként eleve ideiglenes megoldásnak szánták, és már kezdetben is korszerűtlen volt. Rengeteg gondunk volt a lapostetővel, a beázásokkal, a fűtésrendszerrel és a nyílászárókkal az elmúlt négy évtizedben. Sokat dolgoztunk a szülőkkel együtt azon, hogy élhető legyen ez az épület: lépcsőt építettünk, festettünk, kertet rendeztünk. 2001-ben a Virágos Érd pályázaton elnyertük a Legszebb iskolaudvar címet, és sikerült kosárlabda- és labdarúgópályát is építenünk. Mára persze minden elöregedett; nagyon nagy öröm, hogy a Modern Városok Programban új épületet kapunk, megújul a tornatermünk és az udvarunk is.

– Ne ugorjunk ennyire előre, hol végezte a gimnáziumot?

Nem mentem messze: a Vörösmartyba jártam. 1971-ben érettségiztem. Humán érdeklődésű voltam, nagyon szerettem a gyerekeket és a nyelveket, ezért magyar-orosz szakra jelentkeztem az egri főiskolára. 1990 óta már csak magyart tanítok.

– Miért pont az orosz nyelvet választotta?

– Akkoriban nem volt sok lehetőség. Nagyon kevés helyen volt más nyelvszak, és a keretszámok is alacsonyak voltak. Ráadásul a gimnáziumban nagyon jó nyelvszakos tanáraim voltak: Somfai István az egyik példaképem, aki a felvételire való készülésben segített. Ha már őt említem, hadd mondjak más neveket is: az általános iskolai osztályfőnököm Gyulai Sanyi bácsi volt, önzetlen és jó szakember, aki még fát metszeni is megtanította a gyerekeket. Elsős tanítóm, Kálmán Vili néni képe is máig előttem van, emlékszem a mozdulataira, egy-egy mondatára.

– Melyik iskolában kezdte a pályáját?

– Itt, a Batthyányban, vagyis akkor még négyes iskolában.

– Ez volt az első munkahelye?

– Érettségi után dolgoztam két hétig a Zenemű nyomdájában. Megfordult a fejemben, hogy nyomdász leszek, kipróbáltam, de nem jött be.

– Direkt a Batthyányt választotta, vagy csak így alakult?

– Tudatos döntés volt. Az én időmben már nem szabták meg felülről, hogy melyik iskolában taníthatok. Ezt a környéket ismertem, itt gyerekeskedtem és nőttem fel, hiszen az egyik madárnevű utcában laktunk, nem véletlen, hogy a régi iskolámat választottam. Itt tanultam meg tehát tanítani is.

– Említette a szentpétervári továbbképzést. Hogy adódott a lehetőség?

– Négyhetes turnusokra lehetett jelentkezni az ottani pedagógiai főiskolára. Nyelvtanulás szempontjából nagy élmény volt, és persze a város is gyönyörű, sok délutánt végigbolyongtam. Ezek a hetek nagyon feltöltik az embert. Egyébként nemcsak külföldi továbbképzéseken vettem részt, hanem több tanfolyamon is, például a konfliktuskezelés, az esélyegyenlőség területén. 1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem pedagógiai tanszékén közoktatás-vezető szakvizsgát is szereztem. Itt megtanultam, hogy a munka menetének van egy ötös egysége: a tervezés, a szervezés, az ellenőrzés, az elemzés és az ismételt döntéshozatal. Ebben azóta is hiszek.

– Hogy fért bele a tanulás az életébe a család, a tanítás mellett?

– Nagyon nagy szerencsém volt a házasságommal: a feleségem is tanár, nagyon nyitott, praktikus eszű, segítőkész és kommunikatív ember, most ment nyugdíjba. Több érdi iskolában is tanított, legutóbb a Mórában. Ő is ugyanúgy továbbtanult főiskola után, mint én, még két diplomát szerzett. Velem együtt végezte el a közoktatás-vezetői képzést. Nálunk nem az ellentétek vonzották egymást, hanem a zsák találta meg a foltját.

– Mint tanáremberek, kollégák ismerték meg egymást?

– Zánkán találkoztunk, ő utolsó éves volt a nyíregyházi főiskolán, a szakmai gyakorlatát töltött a gyerektáborban, én akkor már tanítottam. Október közepétől november közepéig tanítottam Zánkán, és december 24-én már össze is házasodtunk. Ennek már negyvenegy éve, és azóta is együtt élünk. Két gyermekünk született, ikerfiúk. Ők is a Batthyány iskolába jártak, itt is sportoltak. Angol bölcsész és tanári szakon végeztek mind a ketten, a nagyobbik fiam pedig külföldön gazdasági főiskolát is végzett. Próbáltam őket a pályára csábítani, de egyikük egy nagyvállalathoz ment, és most Lengyelországban dolgozik, a másik fiam nyelviskolában tanít, Budapesten. Egyébként ők olyannyira érdi kötődésűek, hogy itt is születtek.

– Mármint otthon?

– Igen. Olyan gyorsan indult meg a szülés, hogy mire telefonálni tudtam – ez 1982-ben volt, akkoriban még nagyon kevés háztartásban volt telefon –, és sikerült kihívni a mentőket, az idősebbik fiam már elő is bújt. Büszke vagyok arra, hogy a fiam fejét én láttam meg először. Jó barátunk, aki a keresztanyjuk lett, volt a bába, én pedig a segítő. Ő sem volt orvos, sem egészségügyi végzettségű, de ilyenkor a szükség törvényt bont. Aztán megjöttek a mentős fiúk, és néhány perc múlva a kisebbik gyermekem is megszületett. Szerencsénk volt, nem lett semmi gond, sem a fiúkkal, sem a feleségemmel.

– Nagy csalódás volt, hogy nem a klasszikus pedagógusi pályát választották?

– Nem. Meg kell hagyni a lehetőséget a gyereknek, hogy ő válasszon. Rákényszeríteni semmit nem lehet, nem is érdemes, különben sérül a szülő-gyermek kapcsolat. Arra érdemes ösztönözni a gyerekeket – a tanítványokat is –, hogy találják meg azt a területet, amiben egy kicsit jobbak, mint a többiek. Amibe több energiát fektetnek, az kifizetődik.

– Hogyan lett fiatal tanárból iskolaigazgató annak idején?

– Végigjártam a szamárlétrát: voltam tanár, osztályfőnök, egy darabig a könyvtárban dolgoztam, leszerelésem után – hiszen sorkatona is voltam – fél évig a tanítás mellett élelmezésvezető is voltam, amihez egyáltalán nem értettem, de a konyhás nénik nagyon ügyesek voltak, megmondták, miből hány adag kell, én meg szépen leírtam. Néhány éve már igazgatóhelyettes voltam, mikor az előző igazgató elment egy fővárosi iskolába. Először, mint megbízott igazgató dolgoztam, később a tantestület választott meg. Nem voltam már teljesen tapasztalatlan, ambiciózus voltam, amiben pedig bizonytalan voltam, arra rákérdeztem. Soha nem restelltem segítséget kérni a tapasztaltabbaktól. Harmincegyedik éve már, hogy igazgató vagyok, és több mint negyven éve, hogy tanítok.

– Sokat változtak azóta a gyerekek?

– Az emberi természet ugyanolyan, mint volt. A gyerek akkor is gyerek volt, most is az. A körülmények, a külvilág változott, és ez persze a diákokra is befolyással van. Vannak viszont olyan dolgok, amik nem változnak: például a sportolás szeretete. A sport számomra mindig örömforrás volt, versenyszerűen asztaliteniszeztem általános iskolás koromban, aztán évekig fociztam, hobbi szinten, most pedig labdás edzést tartok péntekenként azoknak a gyerekeknek, akik nem a sportiskolai osztályokba járnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több gyerek mozogjon: a sport segít a lelki, fizikai egészség megőrzésében.

– A sportiskolai osztályok kialakítása az Ön nevéhez fűződik. Hogy jött az ötlet?

– 1988-ban készült el az új tornatermünk. Akkor még nem volt olyan nagy a csarnok, mint ma, hiszen a lelátórésszel és az előtérrel csak 2010-ben bővítették, de kényelmesen elfért benne három osztály. Ez volt a kiindulópont: ha már van egy ekkora tornatermünk, miért ne használjuk ki? Volt egy-két ügyes, elkötelezett kolléga, és belevágtunk. A tagozat elnevezése azóta változott, a lényeg nem. A sportágak tekintetében történt némi változás: kezdetben atlétika, labdarúgás, birkózás, tenisz, röplabda oktatása folyt a falaink között, aztán jött a tollaslabda, a floorball, a kézilabda, elmaradt viszont a tenisz, röplabda és az atlétika. Minden érdi egyesületnél vannak jó embereink, akik segítenek. A sportiskolai munkát nem lehet elszigetelten végezni: szükségünk van egymásra az egyesületekkel. Mi adjuk az utánpótlást, ők az edzőt, a versenyzési lehetőséget. Nagyon sok segítséget kaptunk az elmúlt öt-hat évben a MOB-tól, anyagilag és szakmailag is, és a fenntartó is mindig támogatott, támogat minket.

– Mire a legbüszkébb?

– Például arra, hogy tollaslabda B kategóriában a diákolimpiai versenyeredményeket tekintve az ország legeredményesebb általános iskolája vagyunk. És arra, hogy 2017-ben sportvonalon Pest megye legeredményesebb általános iskolája lettünk. Pár napja pedig megkaptuk az Akkreditált kiváló tehetségpont címet. Ezt a jó gyakorlatainknak köszönhetjük: a sportiskolás osztályok az alsó tagozatban nálunk speciális iskolaotthonos rendszerben tanulnak, amilyen kevés van az országban, bevezettük a klubnapközis formát, és minden évben megtartjuk az Egészséges hét programjait.

– Lassan megkezdődik az iskola építkezése. Várja már, vagy inkább tart tőle?

– Ez lesz a harmadik építkezésem: itt voltam, mikor a jelenlegi iskola épült ’78-ban, és akkor is, amikor a tornacsarnok megújult, így van némi fogalmam arról, mivel jár egy ilyen átalakítás. Reméljük, hogy a munkálatok nem befolyásolják majd a tanítást, a tornatermet is tudjuk majd használni. Hogy milyen nehézségekkel jár majd az építkezés, azon felesleges előre tűnődni: a problémákat akkor kell majd megoldani, amikor előadódnak.

– Március 15-én Érd Városáért kitüntetésben részesült. Milyen érzés volt átvenni ezt a rangos díjat?

– Örömmel és büszkeséggel töltött el. Köszönettel tartozom azoknak, akik erre felterjesztettek, és akik megítélték.

ÉRDI ÚJSÁG

Címkék